Tévedni bírói dolog?

„És most, ahogy a cikkírónak, úgy nyilván az olvasónak is azonnal beugrik a minap szintén nagy port felvert, közfelháborodást keltően enyhének mondott másodfokú ítélet, amely a veszprémi román kézilabdázó gyilkosainak ügyében született. Alapvetően szigorú a magyar ítélkezési gyakorlat, magyarázza az esetet személyes jó barátom, a védőügyvédként nagy gyakorlatot szerzett, és az esetet szakmai kívülállóként szemlélő Hegedűs László. Az írott jogszabályokból ugyanis pontosan a másodfokú ítéletbe foglaltak következnek szerinte is, és ő csak megemelni tudja a kalapját azelőtt a bíró előtt, aki a nyilvánvaló társadalmi nyomás ellenére is volt bátor kizárólag a szakma szabályaira figyelni.

Elfogadva a szakmai magyarázatot, közelítsünk a tárgyhoz más oldalról. Az igazságszolgáltatás sok ezer éves történetét nézve ugyanis mintha mára felcserélődtek volna a szerepek; mintha a farok csóválná a kutyát, azaz a jogászszakma eredeti reszortját hátrahagyva, szolgálat helyett vezényelni próbálná a társadalmat. Elvégre az írott jog, el ne feledjük, nem egyéb, mint a társadalom jog- és igazságérzetének, ilyesfajta hagyományainak paragrafusokba foglalt summázata. Ha tehát az idézett esetekhez hasonlóan nagymérvű ellentét feszül az igazságszolgáltatás és a közvélekedés között, úgy inkább a jogalkotókat, mint a bírókat illene kárhoztatni.

Azért persze a bírók dolga sincs teljesen rendben, amit éppen a Bayer által is idézett móri ügy mutat, meg még vagy vagy tucatnyi hasonló eset. A rosszul értelmezett bírói függetlenség ugyanis az igazságszolgáltatás egésze mellett éppen magának a bírói karnak árt a legtöbbet. Tessék mondani, tényleg soha sem fordult elő az elmúlt évtizedekben a bevezetőben idézett főrendőrökéhez hasonló ügy, csak bírókkal? Ilyet – remélem – senki felelős személy nem próbál állítani, na de akkor mi miért nem hallottunk róluk? Miként a súlyosabbnál súlyosabb hibákat elkövető bírók elleni retorziókról sem?”