Nem büszkének kell lenni, hanem sikeresnek

„A könyvében említ egy érdekes epizódot: éppen kilencven évvel ezelőtt a magyar vezetés egy időre megváltoztatta Trianon utáni, erősen revizionista politikáját, és békülékenyebb hangra váltott, ugyanis beléptünk a Népszövetségbe, és nemzetközi hitelért folyamodtunk. Sajátos az összecsengés… Vajon ilyen helyzetben őszinte vagy kényszerű magatartás-e az alkalmazkodás?

Trianon után Magyarország kisállammá zsugorodott, és ha boldogulni akart, alkalmazkodnia kellett azokhoz a feltételekhez, amelyeket az erős nagyhatalmak diktáltak. Az akkori miniszterelnök, Bethlen István pontosan tudta ezt. Az országnak kölcsönre és támogatókra volt szüksége. A revízióról, amelyet pedig a legfőbb célként tételeztek, ezért éveken át hallgattak, s csak a húszas évek végétől kezdtek újra beszélni róla, amikortól a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése megkezdődött. A világ ma is így működik. Csak úgy boldogulhatunk, ha a létező keretfeltételek között, azokhoz alkalmazkodva keressük a kibontakozást. (...)

Ez a nagy függetlenedési vágy az önálló nemzeti létnek nem afféle »ifjúkori« állapota? Ahogy a nemzetek »felnőnek«, éssze rűen nem keresik megint a többiek támogatását, az egyesülés lehetőségét? A »nem akarunk alárendelődni, gyarmattá válni« félelem mai túlhangsúlyozása az egyesült Európában nem afféle gyermekbetegség?

A történelemben sohasem egyetlen tendencia hat. A nemzetiségi szeparatizmussal párhuzamosan jelentkeztek integrációs törekvések, köztük olyanok is, amelyek az Európai Unió előképei. Miközben az egykori Jugoszlávia népei véres harcokat vívtak egymással saját államiságuk kereteinek a megteremtéséért, aközben folyamatosan bővült az unió. Ma már a jugoszláv utódállamok is bebocsátásra várnak, s ezért készek lemondani nemzeti szuverenitásuk egyes elemeiről. Ha folytatódik az integráció, amit a magam részéről nagyon remélek, akkor még tovább szűkül a tagállamok mozgástere. Nemcsak a nemzeti költségvetések összehangolása képzelhető el, amit sokak szerint már meg kellett volna tenni, hanem hosszabb távon az európai állampolgárság is. Azt hiszem, hogy ez – Schengennel együtt – Trianonra is megoldást jelenthet. Úgyhogy éppenmagyar szempontból ez a perspektíva engem egyáltalán nem riaszt, inkább vonz. Ráadásul mi egyszer –1867 után –már éltünk is egy ilyen soknemzetiségű birodalomban, s a történelmi emlékezet szerint egyáltalán nem rosszul. Persze ki is léphetünk az unióból, ebben senki sem akadályoz meg bennünket, ám előbb számoljunk – legalább kettőig…”