Itt vannak a legfrissebb számok: így fordultak rá a választásra a német pártok

Vasárnap valószínűleg nem születik meglepetés, az ország jövője viszont továbbra is bizonytalan.

Ahogy Henryk M. Broder megállapítja, Sarrazin legmegbocsáthatatlanabb hibája a mai német közéletben, hogy megengedi magának az önálló gondolkodás luxusát.
„»Idiot in der Familie« – így jellemezte a német Spiegel kolumnistája Thilo Sarrazint újabb provokatív könyve, az Európának nincs szüksége az euróra (Europa braucht den Euro nicht) megjelenése kapcsán.(...)
Nos, úgy tűnik, szerzőnknek nagyon megtetszhetett a kínos dolgokat kimondó botrányhős szerepe, mert a héten megjelent Europa braucht den Euro nicht szintén tartalmaz olyan kijelentéseket, amelyek hallatán fennakad egy tisztességes háború utáni Bildungsbürger szemöldöke. A német média által leginkább felkapott könyvbéli kijelentés természetesen az, hogy Sarrazin szerint a déli uniós tagállamok adósságterheinek részben történő átvállalását a baloldal és a zöldek azért szorgalmazzák, mert ezt a holokauszt és a második világháború bűneiért folytatott német vezeklés részének tekintik. Az euró fölöslegességét természetesen emellett szakmai érvekkel is igyekszik alátámasztani a végzettségét tekintve közgazdász Sarrazin, utalva például a monetáris integrációt megelőző gazdaságpolitikai integráció hiányára, illetve arra, hogy olyan tagállamokat is felvettek az euróövezetbe, amelyek nem rendelkeztek az ehhez szükséges gazdasági feltételekkel. Mindenesetre a második világháborús bűnökhöz való viszonyulás óvatlan feszegetése sokszor volt már elég politikai-közéleti öngyilkossághoz a nemzetiszocialista múlt feldolgozásának (Vergangenheitsbewältigung) bűvöletében élő Németországban.
Sarrazin kijelentései bizonyára számos ponton vitathatók, vagy éppen kétes érvekkel alátámasztottak, esetleg kifejezetten tévesek. Ezekre a pontokra kritikusainak tömege kellőképpen fel is hívja a figyelmet, átgondolt, vagy éppen teljes mértékben hisztérikus, világnézeti indulattól és csordaszellemtől hajtott módon. Egy azonban bizonyos: ahogy Henryk M. Broder megállapítja, Sarrazin legmegbocsáthatatlanabb hibája a mai német közéletben, hogy megengedi magának az önálló gondolkodás luxusát. És az, hogy egyesek elvitatják tőle a jogot gondolatai kifejtéséhez, nem árul el mást, mint e magukat megingathatatlan demokratáknak hívő kritikusok szellemi totalitarizmusra való hajlamát.”