„Elhatároztam, hogy hamarosan (...) alaposabban, rendszerezettebben veszem végig az összes módosítást, amelyek a végrehajtó hatalom erősítése vagy gyengítése szempontjából (hogy csak egy fontos példát hozzak) messze nem mutatnak annyira egy irányba, miként ezt sok elemzés vagy politikai állásfoglalás jelzi. Nekem úgy tűnik, hogy a Fideszt nem valamilyen (akár korlátozott) demokrácia-modell megvalósítása érdekli, nem a mindenkori végrehajtó hatalom számára akar kedvezőbb körülményeket teremteni, hanem erőteljesen és radikálisan meg akarja változtatni azt a helyzetet, amelyben azt érezte, hogy mindig a saját kapuja felé lejt a pálya. (...)
A Fidesz vezető politikusai úgy szocializálódtak, politikai gondolkodásuk olyan körülmények között formálódott és rögzült, amikor a status quo rendre ellenségnek látszott. A kilencvenes években a magyar jobboldal számára a döntetlen mindig vereséget jelentett: azt érezte, hogy pálya, a kapufa, a bírók, a szabályok és a kommentátorok is az ellenféllel vannak. Ebbe a hagyományba, ebbe a gondolkodásba lépett be a Fidesz. (...)
Ha a mindenkori végrehajtó hatalom mozgásterét kitágító többségi demokráciát akartak volna, akkor az ügyészség már a kormány alá rendelve várná a kormányváltás, és akkor nem lenne az egykulcsos adózás kétharmados védelem alatt. Ha elnöki vagy félelnöki rendszert kívántak volna, akkor az új alkotmányba nem emelték volna át minden komolyabb változtatás nélkül az 1989-es kormányformát. Ilyen szándékuk azonban nem volt. Csak azt akarták, hogy mostantól őket segítse a status quo. A szándék világos, a lehetőséget a kétharmaddal megkapták - de hogy ehhez jó eszközöket találtak-e, és hogy volt-e értelme a vállalt konfliktusoknak, az csak később derül ki.”