„Úgy lelkesedik együtt a népi mozgalommal, úgy viszi a parasztradikalizmus zászlaját, hogy a nacionalizmus és a polgárellenesség minden változatával szemben tökéletesen immúnis marad. Összeérik benne Németh László és Babits Mihály, Sinka István és Thomas Mann, a plebejus baloldali reformista és a következetes liberális, aki a diktatúra évtizedeiben is a jogállam tiszta szellemét képviselte, aki a 80-as évek közepén, a nem tudni, mikori jövőnek készült életútinterjújában is azt hangsúlyozza, hogy »a történelem gerince a jogrendszer«, hogy »a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré«.
Göncz Árpádot arra predesztinálta a helyzete és a személyisége, hogy a demokrácia fölépítésében a közmegegyezés kimunkálásának kulcsembere legyen. 1945-ben, 1956-ban, 1990-ben. Az összes kísérlet összedőlt. Az első két esetben külső, a harmadikban viszont csakis belső okokból. A közvetítő békebarátnak a történelmi konfliktusok örvényében kellett helytállnia. Ameddig bírta, helytállt. 1985-ben a diktatúra bukásának reményével mondta: »Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.« A demokratáknak kellett.”