„Egy ország számára sincs rosszabb és szomorúbb állapot a kiszolgáltatottságnál. Mindannyian átélhettük ezt november második felében vagy az elmúlt hónapban néhány napig, amikor szinte megállíthatatlanul száguldott felfelé az euró forinthoz mért árfolyama, és szinte percről percre gyengébbé vált a magyar valuta. (...)
Már évtizedek óta folyamatosan rángatják ezt a kis országot a felhalmozódott tartozásokon keresztül. A sok kölcsön úgy működik, mint egy nyakunkba rakott kötőfék. Az elmúlt másfél évben jelentős eredményeket ért el a kormány a közteherviselés átrendezésének terén, és a bankokból is sikerült kisajtolni a bajba jutott emberek számára legalább ezermilliárd forintot. De az érdekeiben veszélyeztetett külföldi tőke egy idő után bevetette ellenünk a szuperfegyvert, amihez jó hátszelet adott az eurózóna válsága. A magyar kormány sok mindent tűrt és átélt, de a 320 forintos euróval járó árfolyamháborút csak néhány napig bírta. (...)
Neves íróinktól tudjuk, hogy a fű ugyan meghajlik az erős szélben, de meg nem törik, hanem megmarad. Ez történik most velünk is az árfolyamháború után. Hiteltárgyalásokba kezdtünk, helyreállt az ország számára jövedelmező nyugalom a pénzpiacokon. Választanunk kellett a két rossz közül: az IMF–EU-védőháló korlátok közé szorítja majd gazdasági kormányzásunkat, ám cserébe lazul a nyakunkon a kötőfék.”