Ismét háromfelé szakadt az ország

„Hiába érvelnek az Orbán-klónok úgy: őrültség diktatúrát emlegetni pusztán azért, mert a kormány – élve törvény adta hatalmával – kinevez, levált, megszüntet, létrehoz, újjászervez; a »demokráciaminősítőket« nem lehet »kijátszani«. Az indexek jelzik, hogy a kormányváltás óta Magyarország elindult a lejtőn, a múltba – a diktatúrához visszafelé – vezető úton. Bár még nem lépte át, de vészesen közelíti azt a határt, amelyen túl nincs »Nyugat«: sem demokrácia, sem szabadság, sem felelős kormányzás. Ez azt jelenti, hogy bár földrajzilag a kontinens közepén helyezkedik el országunk, intézményeink minősége inkább Belorussziáéhoz vagy Oroszországéhoz áll közelebb. S valóban, nem sok kell már ahhoz, hogy végleg »kiiratkozzunk« Európából. Partnereink ezt pontosan látják, ám kezük meg van kötve. Csak első pillantásra tűnik ilyen egyszerűnek: kiosztani egy-két kokit, és elzavarni a diktátort. Magyarország azonban valóban a magyaroké. Támogatni tud Európa, de nem oldja meg helyettük a problémákat. Ahogy rontani, úgy javítani is csak a magyarok képesek helyzetükön.

A jövő azonban aggodalmat keltő. Az elmúlt hetek tüntetésein és ellentüntetésein részt vevők nagy száma azt tanúsítja, hogy – a XVI. század történelmi metaforájával élve – az ország újra három részre szakadt. A demokratikus ellenzék Európáért tüntet, a kormánypártiak azért, hogy Európa hagyjon békén, a Jobbik pedig Európa zászlóját égetve a kilépésért masírozik. A határok azonban most nem földrajzi térségek között, hanem munkahelyeken, vallási közösségeken, kulturális egyesületen, iskolákon, társasházakon, sőt családokon belül húzódnak. Nem térhet ki előle senki. Ezért nő egyre a frusztráció és a bizalmatlanság, ezért csökkent a normakövetés és az empátia. Okok helyett bűnbakokat keresünk, megoldások helyett csodában reménykedünk, önkritika helyett összeesküvés-elméletet gyártunk.

A történet vége ismert a történelemből: Európa felszabadít, de a győztesek csak egy szétesett és lerombolt országot tudnak majd birtokba venni.”