A kereszténység nem lelki erőszak

„Ám nem kockázatos-e Isten vállalkozása, hogy csorbítatlan szabad akaratot és tökéletes hűséget kíván egyszerre az embertől? Kétségtelenül. De nem kockázatos-e egy fiúnak felfednie a szívét és megkérni szerelmének kezét, tudva, hogy a lány nemet is mondhat? Kényszeríteni nem akarja, mert szereti, ám a fiú mégis megkéri a lány kezét, mert jól ismeri, és reménykedik. Nos, a kereszténység – a Biblia tanúsága szerint – nem más, mint Isten házassági ajánlata az ember lelkének.

És ha a kereszténység lelki házasság, akkor Russell és mások nem kérhetik számon a külső bizonyítékokat Istenen. Ő épp elég világosságot ad, hogy mindenki, aki keresi, megtalálhassa, ám ha nem keressük, akkor Isten maga is tehetetlen. Még Isten sem adhat és tarthatja vissza a szabad akaratot egyszerre – ugyanis a nonszensz, az nonszensz marad akkor is, ha a mondatba belevesszük a Mindenhatót.

Mit tehet hát Isten a nem keresők érdekében? Megpróbálhatja kijózanítani a világot: ránk ijeszthet – mindenki, aki valaha szeretett, tudja, hogy ez egy legitim eszköz –, és végső soron a testi halálban mindnyájunkra rá is ijeszt, felhívva a figyelmünket helyzetünk reménytelenségére, nehogy az örök halált is válasszuk – ám kényszeríteni még ekkor sem fog.

A szeretet Istene türelmesen udvarol, sőt küzd értünk, míg arcunk nem lesz – amíg el nem jegyezhet minket magának –, ám még ha visszautasítjuk százszor is, akkor sem fogja megerőszakolni a lelkünket. Nem kell félnünk, egészen szabadok vagyunk. Ám akik azt várják, hogy Isten más úton, a maguk módján tegye őket boldoggá, nem tudják, mit is kérnek, ugyanis az a boldogság nem létezik. Egy világban, ahol Isten az egyedüli jó, aki Istent nem szereti, semmit se fog szeretni – örökre.”