„A magyar társadalom egyszerűen üvegplafon mögé zárja a regionális, egyes régiókban lakó szegényeket. Kizárja őket a társadalomból. Akit kizárnak a társadalomból, az eltűnik a társadalomból. A társadalmi látótérből eltűnik minden hónapban és minden héten és minden évben sok-százezer ember. Eltűnnek azok, akik iránt nem kívánunk szolidaritást mutatni, mert nem ismerjük őket, nem találkozunk velük. Ennyi. Én ezt jóvátehetetlen tragédiának látom szó szoros értelemben.
Ebben az a krízis - és ezt a tényt nagyon nehezen látjuk be húsz évvel úgymond a rendszerváltozás után - , hogy ez 1989-ben nem volt így. A legbonyolultabb és legnehezebb feladatunk annak a megértése, hogy mit jelentett a Kádár rendszer nem az értelmiségi elit szempontjából. Az nem kétséges, hogy nekem sokkal jobb ebben a rendszerben élnem. Nem kérdés. Nem egy ligában focizik a múltam a jelenemmel ebben az értelemben. Abbban az időben soha nem lett volna belőlem egyetemi tanár. De az válság, hogy ezt a dolgot én addig engedhetem meg magamnak, amíg ez a társadalom minden mai tagjára nem érvényes, tehát amíg ki nem mondhatom, hogy nemcsak én jártam jobban azzal, hogy a rendszer megváltozott, hanem mind a tízmillióan jobban jártunk.”