Mel Gibson és a fenegyerekek pantheonja

„A Jodie Foster rendezésében készült Hód című alkotásban Gibson egy mániákus depressziós, testileg és lelkileg összeomlott, gazdag, rendezett családi körülményű, középkorú férfit alakít (akinek filmbéli, csodálatos felesége a rendezőnő). Az idei cannesi fesztiválon végre műsorra tűzött filmben Gibson - aligha kétsége vonható módon - önmagát alakítja, amint belső konfliktusait és lelki összeomlását egy plüsshóddal folytatott beszélgetéssel próbálja meg- és feloldani. Gibson talán visszatér, és újabb, talán ismét műfajokat megújító anyagokkal áll elő? Vajon szereplései és esetleges rendezései a rá korábban jellemző realizmust és katarktikus élményt fogják újra magukon viselni? Talán igen, de csak akkor, ha Gibson újra magára talál, és azt teszi, ami a legjobban megy neki: új, a bénító konformizmusokkal leszámoló, egyéni filmes tetteket hajt végre.

Egy vele készített interjúban igencsak biztató módon nyilatkozik. A belső, lelki béke önmagunktól való megtalálása, a barátság fontossága, a cannesi sznobok lesajnálása és az öntörvényű vagdalkozás finomított verziója tűnik első közelítésben értékesnek válaszaiból. Jópár kulcsmondat hangzik el, amely közül érdemes elgondolkodni a következőkön: 1) »Nem várok sokat a jövőtől és még kevesebbet nézek visszafelé«, 2) »Minden kultúrában mindenki imádkozik, mindegy melyik templomban. Ha baj van, csak istenhez fordulhatsz. Ezt még az ateisták is bevallják«, 3) »csak túlfűtött mesét érdemes elmondani. Amiből tanul az ember«, végül 4) »Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Ez a nagy büdös igazság. Egy film attól jó, mert valaki csávába került és megpróbál kimászni. Konfliktusa van. Majdnem beledöglik. Ha ez hiányzik, akkor nincs sztori. És nincs film se.«

Gibson iménti aforizmái pontosan arra világítanak rá, ami a szellemi kiüresedés, a gondolkodásra oly végezetes konformitás, a relativizmus és a konfliktusok elkerülésének praxisai által jellemezhető korunkban a legjobban hiányzik: a független, néhány érték őrzésében szilárd, de intellektuálisan merész, és ha kell, paradoxonokban, szélsőségek karneválszerű téziseiben-antitéziseiben gondolkodó elme. Az aktív, dinamikus, a szellemi életet mozgásban tartó alak, amely az ellentétek megszüntetését, a konfliktusok szőnyeg alá söprését, a homogenizált és egyenlősített »gondolatokat« alapjaiban, már léténél fogva is radikálisan megkérdőjelezi. A cinematográfia jópár ilyen rokonlélekről tud, nyilván nem véletlenül, hiszen a filmkészítés roppant kreativitást és maradiságot, egyszerre destruktív és építő energiát, tradicionalizmust és futurizmust, megőrzést és meghaladást követel meg, méghozzá egyszerre!”