„Recsegve-ropogva dőlt össze Egyiptomban a harmincéves diktatúra egyszerűen azért, mert a lakosságnak elege lett belőle. Pedig csak kimentek az utcára, és sokáig azt mondták, le Mubarakkal. A hatalom kivárt, hiszen abban bíztak – joggal –, hogy az emberek megunják, kedvüket vesztik, és hazamennek. A felajánlott reformok és személycserék azonban nem elégítették ki a Tahrír téren maradó százezreket, így a Fáraónak nem adatott meg a dicső távozás, őt is elérte az arab diktátorok végzete. Ez pedig az, amikor a hadsereg kiáll mögüle. (...)
Mi is tudjuk, milyen az, amikor megszűnik létezni a politikai elit, és újat kell létrehozni. Egyiptom ezt most fogja megismerni, ha egyáltalán engedik neki. Egyiptom erős, a világ egyik legerősebb országa, hadserege messze földön rettegett, de azért vannak nála erősebbek. Például északkeleti szomszédja, Izrael is az. Ha most valahol csapkodják az asztalt, és visszhangzik a miniszterelnöki hivatal, az épp Jeruzsálem, mert ez a bukás nemcsak azt jelenti, hogy elmenekült a gyűlölt diktátor Egyiptomból, hanem hosszú távon az ismert szerződések megkérdőjelezését is. Azt pedig kijelenthetjük, senki nem szeretne egy háborút. Mubarak a maga múlt századi módján a stabilitás és a biztonság szimbóluma volt Egyiptomban. Ő maga volt a biztosíték arra, hogy a kulcsfontosságú ország nem fogja felrúgni a sakktáblát, hanem a bábukkal lépeget a megszokott szabályok szerint. (...)
Kivirul-e az arab tavasz? Borul-e Szíria? Eljött-e az új Oszmán Birodalom ideje? A kérdések akármeddig folytathatók. Most bízzunk a hadseregben, a politikusok bölcsességében, és egy kicsit imádkozzunk Egyiptomért.”