„Valóban lejtőre került a Fidesz? – ez ilyenkor az obligát kérdés. Az óvatosság több szempontból is indokolt. Egyrészt azért, mert a kormányzó párt minden adat szerint ma is messze a legerősebb politikai erő, vetélytársai hozzá képest alig látszanak, és a választások óta érdemben nem is erősödtek. Másrészt azért, mert tendenciáról csak akkor érdemes beszélni, ha legalább két-három hónap adatai mutatnak ugyanabba az irányba. Harmadrészt pedig azért, mert a trendek azért vannak, hogy megváltozzanak: egy elindult, határozott csökkenés sem vezet automatikusan további, folyamatos lemorzsolódáshoz, politikai cselekvésekkel a tendenciák megtörhetők, sőt akár meg is fordíthatók.
Mindezen fenntartások ellenére az egyértelműen kijelenthető, hogy a nagy vitákat kiváltó kormányzati döntések nem múltak el nyomtalanul. Bár a mögöttünk hagyott hetekben sok olyan kételymentes véleménnyel találkozhattunk, hogy az embereket nem érdekli az Alkotmánybíróság, nem foglalkoznak a nyugdíjpénztári rendszerrel stb., a felmérések szerint néhány százezer ember valami miatt az év végére mégis elhagyta a Fideszt. (...) [N]em kell szürke kardigán, hogy kijelentsem: leginkább a magánnyugdíjpénztárak körüli munkálkodás hathatott a választókra. Nem előzmények nélkül, nem önmagában, de leginkább ez volt az az esemény, ami tömegesen érhette el, érinthette meg és ejthette gondolkodóba a szavazókat.”