„A Filozófiai Kutatóintézetben Boros János érkezéséig nem állítottak mércét, s amikor az új vezető ezt megtette, a huszonöt fős kollektívából tizenöten nem voltak képesek annak megfelelni. És magától értetődő, hogy ilyen előzmények után az alkalmatlannak ítéltek perrel fenyegetőztek és méltánytalanságról beszéltek.
Így fest egy feje tetejéről a talpára állított világ. Ahol arról lehet papolni, hogy politikai okok keresendők a döntések mögött, nem az intézetvezető által megjelölt »nívós tudományos munka« hiánya. (...)
Csak azt ne gondoljuk, hogy az MTA említett intézete kuriózumszámba menő zárvány. Hungarikum. Mert nem az. Közalapítványok és intézetek sora éli az életét úgy, hogy szinte semmit vagy semmit sem kell nyújtani. Csak a számlát. Az adóforintokért. És ha azok nem érkeznek, a csapból is a hazai demokrácia szétveréséről szóló publicisztikák folynak.
A Magyar Tudományos Akadémia reálvilága eddig is a teljesítményt méltányolta, s most a humán területeken is elkezdődött a szocializmus felszámolása. Remélhetőleg másutt is folytatódni fog. Megannyi vádaskodó, kétségbeesett publicisztika kíséretében. Amelyek olvastán érdemes arra gondolnunk, hogy a tudományos munkának nincs ugyan szaga, de értelme (mondjuk így: outputja) kell hogy legyen.”