„Hogy Habony Árpád, és más tanácsadók is elutasítják a nyilvánosságot, nem lenne elintézhető egy kézlegyintéssel, ha az elmúlt 12 évben kedvező folyamatok indultak volna el, s a közvélemény is várná, igényelné a háttéremberek nyilvános megszólalásait. De a közvélemény egyáltalán nem igényel semmit. Ettől függetlenül a politikai tanácsadók (még ha nem is formalizált a státuszuk) közszereplők. Persze kényes a helyzetük, hiszen a formálisan is tisztséget viselő politikusok általában nem szeretik az informális spindoktorokat, akik sokszor nem a formális kormányzati vagy párthierarchiában igyekeznek jótállni magukért, hanem a vezetők (miniszterelnökök, pártvezérek) kegyeire hagyatkoznak. Ám azt is látnunk kell, hogy Habony Árpád és egyetlen spindoktor erejét sem csupán a vezető kegye adja. A nyugateurópai spindoktorok hatalmas networkkapacitás birtokosai, amely már-már felér a formálisan is pozícióban lévő tisztségviselők erejével, és nagyon is jól jöhet egy kormány vagy egy párt számára. Legfőképpen az átlagos politikus számára ismeretlen világban, a brandépítésben és az imázsteremtésben.
Az igazi kérdés tehát nem is csak az, hogy nálunk miért bujkálnak a befolyásos spindoktorok, hanem az, hogy ez a »félszegség« összefügg-e a politika egyre hálózatosabb szerveződésével. Előfordulhat, hogy a háttéremberek a hivatalos pártstruktúrákon átnyúló hálózati szálakat is mozgatnak, amelyeknek feltárását lassacskán meg kellene kezdeni. (Természetesen tudományos, nem pedig aktuálpolitikai értelemben beszélek »hálózatról«).
Ám sajnos az elmúlt 20 évben meglehetősen keveset sikerült tennünk ennek az »oldalfüggetlen« hálózati tőke működésmódjának a feltárásáért. Csak utalok arra, hogy míg Nyugat-Európában már 20 éve megszületett David Knoke: Political Networks című híres könyve, és nyomában az elmúlt két évtized egyik politológiai slágertémájává vált a párt- és kormányzati hálózatok problematikája, addig a hazai politikatudományt jószerével meg sem érintette ez a kutatási irány. Maguk a politika elemzői is lemondtak tehát az informális hatalmi szektoroknak (a mai politikaformálás fő ágenseinek) megértéséről.
Persze erre is van mentség. Amíg ugyanis Nyugat-Európában az informális politikai hálózatok kutatását nem akadályozza senki (legkevésbé az érintettek), addig nálunk a pártokhoz, a kormányzat »rejtett« szféráihoz való ilyesfajta hozzáférés szinte lehetetlen. Tudom, mert megpróbáltam. Magam is azt tapasztaltam, mint Bednárik Imre: az érintettek nem akarnak nyilatkozni, információkat pedig legfeljebb nevük elhallgatását kérő személyektől lehet szerezni. De tőlük is csak keveset, amiből, sajnos, egyáltalán nem rajzolható ki valamiféle – tudományosan is igazolható – kép a pártokról s azokon belül a főtanácsadók, tanácsadók és egyéb háttéremberek hálózatépítő szerepéről.”
