„Az oktatás-nevelés kérdéseivel kapcsolatosan a mérsékelt jobboldalon (lásd még: nemzeti centrum) zajló diskurzusokban két domináns, egymástól jól megkülönböztethető szemléletmód van jelen a rendszerváltozás óta eltelt időben. Az egyik jelzője a »tradicionális konzervatív«, a másik a »konzervatív liberális« szóösszetétellel írható le legpontosabban. Utóbbi, mint az oktatáspolitika jelzője - különösen a szóösszetétel második eleme - indokolást kíván. A liberális jelző nem a haladást középpontjába állító progressziót, vagy a materiális és szellemi korlátok szabadosságot eredményező hiányát jelenti, hanem azt a természetes szabadságot, amely minden embert léténél fogva megillet, de amelynek legfőbb ismertetője és feltétele a »jó rend«. Az ezt hirdető konzervatív oktatáspolitikai szemlélet nyitott a változásra és a versenyre, a hagyományostól eltérő új módszerekre, az ösztönzésre, az alárendeltek partnerségére. (Itt érdemes hangsúlyoznunk azt a fontos igazságot, amit Achs Károly igen pontosan megfogalmazott: az elmúlt évek oktatáspolitikai borzalmainak oka elsősorban nem a liberális elvekben, hanem a magukat liberálisnak nevezők stílusában keresendő.) (...)
Mind a tradicionális, mind a liberális szemléletnek megvan a maga helye, ideje és értelme, de fontos látnunk, hogy a restauráció és a centralizáció csak ideig-óráig, a helyreállítás időszakában lehet hatékony eszköze stabilitásnak, hosszabb távon a szereplők érdektelenségéhez és a rendszer működésképtelenségéhez vezet. Ha mindezt egy oktatási kormányzat felismeri, akkor képes lehet arra, hogy valódi nemzeti konszenzust teremtő víziót kialakítva építse újjá az oktatás-nevelés rendszerét.”