„Hogy ezek a nyomozati cselekmények valahogy mindig a választások közeledtekor sűrűsödnek, tekintsük a körülmények véletlenszerű összjátékának. Hiszen annyi minden múlik a véletleneken.
Az, hogy ki, hol és mikor melyik íróasztal mögött ül éppen. Vagy hogy kinek milyen főnök adatott. Aláírat-e vele egy papírt vagy sem. Mondjuk egy reklámszerződésről. Vagy életszerűtlen gondolkodásra vall-e, ha valaki azt mérlegeli: miért is ne érne meg egy körülbelül 280 milliárd forintos, 2500 közvetlen és még ennyi közvetett új munkahellyel járó nagyberuházás annyit a magyar államnak, hogy esetleg egymilliárddal ráfizessen egy telekcserére, ha már a befektetőnek az a heppje, hogy a Velencei-tónál építsen új várost, és még csak adókedvezményeket sem kér?
Bűncselekmény? Formálisan bizonyára az. De ez ugyanolyan megítélés alá esne, mint amit Hagyó Miklós terhére rónak?
Persze, ha bebizonyosodik, hogy valaki zsebre tett pár milliót. De biztos, hogy valaki ezt tette? Hol kezdődik a bűn, és hol a kockázatkereső, netán téves gondolkodás? Ki és miért tartozik felelősséggel? És milyennel – túl azon, hogy a választók elé kell állnia?”