„Mindig jellemző volt ránk, magyarokra, hogy bajaink legfőbb okát külső ellenségben találtuk meg. Legújabb ellenségeink a számunkra a legfontosabb pillanatban a legkedvezőbb hitelt nyújtó hitelezőink, az EU és az IMF. Ellenük hirdetett szabadságharcot a kormány. Csakhogy nem kényszerítette hazánkat senki arra, hogy a megtermelt évi jövedelmének nyolcvan százalékáig eladósodjon.
Arra sem, hogy a lakosság negyede izzadja ki magából a négynegyed ellátásához szükséges adókat és járulékokat. Arra sem, hogy Magyarország a maga egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerével, nyugdíjkasszájával, oktatási szerkezetével, központi és helyi kormányzatával a hatékonytalan, korrupt és silány minőségű szolgáltatásokat nyújtó állam mintaképe legyen húsz évvel a rendszerváltozás után is. Ma nem tartanak idegenek fegyvert a homlokunkhoz, hogy úgy szervezzük országunk életét, ahogy ők parancsolják. Mi hagytuk, hogy így legyen.
A külső körülmények persze behatárolják a mozgásterünket – de kiét nem?
Persze nem a magyar kockázati alapok és pénzintézetek voltak azok, amelyek felelőtlen és nemritkán törvénytelen működése pénzügyi válságot robbantott ki 2008 őszén. Ám térségünkben is voltak olyan országok, amelyeket nem kivérzett állapotban ért a válság. Magyarország polgárai azonban rendre olyan politikai erőket bíznak meg a közös ügyek vitelével, amelyek szisztematikusan felélik gyermekeink jövőjét – hol a szociális, hol a nemzeti demagógia ezüstpapírjába csomagolva intézkedéseiket. Mi meg hiszünk nekik, és örömmel kapunk a csomag után.”