Önminősítés

„Bohócorrot ragasztott Schmitt Pál arcára a Magyar Narancs, azt írva első oldalas fotómontázsa mellé: A köztársaság jelképe. Az alpári tréfa inkább kedvtelenített, mintsem megbotránkoztatott. Schmitt Pál közszereplő, ezért bírálható, kifigurázható, mi több, nevetségessé tehető. Nem is az ironizálás miatt említem a címlapsztorit, sokkal inkább az időzítése okán. A Magyar Köztársaság megválasztott elnöke ugyanis a Magyar Narancs megjelenése után egy hónappal foglalhatja csak el hivatalát.

Schmitt Pál - hosszú, sikereket nem nélkülöző, legtöbbünk számára irigylésre méltó pályájának befutásán kívül - még csak annyit tett, hogy igent mondott az Orbán Viktor által felkínált lehetőségre, és hagyta magát megválasztatni a parlament kétharmados többségével. Hogy jól mérte-e fel képességeit és felkészültségét, hogy összestimmel-e a köztársaság első polgára szereppel, nem csak ő, senki sem tudhatja még. Legfeljebb vizionálja.

Nem volt ez másként Göncz Árpáddal sem, aki az államfői székig keveset mutathatott fel önmagából. Mégsem emlékszem rá, hogy őt vagy a megválasztását preferáló SZDSZ-t gúny tárgyává tette volna bárki is, pusztán a feladat elvállalása miatt. A toleranciájukra oly büszke liberálisok húsz év alatt kiiktatták magukat a honi politikai életből. S ebben nemcsak feltűnő mohóságuknak, egoizmusuknak, de minden határon túlnyúló nagyképűségüknek, a nem közülük valóval szembeni kíméletlen felsőbbrendűségüknek is komoly szerep jutott.”