„Forradalom vagy nem forradalom: a tövig rágott gumicsont-kérdést egzaktul megválaszolta az élet - egy polgári forradalom után biztosan nem tilthatnának le kommunisták filmbemutatókat, és nem ítélne el a bíróság kommunista ügyeket feltáró történészeket.
Pedig igény a forradalomra lett volna, a féllegális filmbemutatón legalábbis biztos: a majd kétezres közönség a nyolcvanas évek hangulatában várta ki a sorát, pártállásra való tekintet nélkül. (Apropó, látott valaki MSZP-st?) Talán patetikus lesz, de ennyi túlzás belefér: a két fiatal azon az egy héttel ezelőtti estén nemzetet egyesített. (...)
»Az erősebb kutya baszik« - mondja Béla bácsi, amihez hasonlót élő hívő kommunista szájából még nem hallottunk. Ez ugyanis azt jelenti, hogy igen, megszállt ország voltunk negyven évig, igen, bábkormány tagja voltam én is, és kellett a mi hatalmunkhoz az idegen hadsereg a hátunk mögé, az ország magától sosem választott volna bennünket. (...)
Nem toll, nem fegyver tehát, hanem kamera és mikrofon: ezek az eszközei 2010 forradalmának, és azért lehet ezt mondani, mert a mandineresek filmje után már semmi sem ugyanaz, mint előtte. Ezt a film visszhangja igazolja a legjobban, hiszen jobbról is, balról is, egészen a Népszavával bezárólag értelmes és jó reakciók születtek a témában. Hogy a kommunista személyiségi jogai fontosabbak-e, mint a politikai közösség hiteles emlékezetének szolgálata, az persze mindig érdekes jogelméleti vita, de a Biszku család kicsit későn ugyan, de a második körben eszmélt: vége a tiltás századának, és az effajta korlátozás még inkább reflektort gyújt feléjük (amiből jól már nem jöhetnek ki, tekintve a filmben ismertetett hiteles dokumentumokat).”