Jézus a bibliai tájakon lépdelt, Buddha a halni képtelen fája alatt ült – amikor ők jöttek, én mindannyiszor a kecöli határban sétáltam

Fotók: Rádi Nikolett

Eszméletem az óvodáig terjedt, aztán a kerthosszabbításig, ahol nyulak és őzek rohantak a rábaközi pampákon, velük a tavasz, a nyár, az ősz, a tél színei. Jött a temető a saját törvényeivel, a Rába az örvényeivel, a környező szántók, a virágos rétek, a szomszéd falvak templomtornyai. Aztán magammá változott a kép bennem, és a legbelső figyelmem, ami az élet titkát, az életet szüli, felnőtti figyelemmé alakult, ami a magáénak akar mindent – és megállt a valódi terjeszkedés.

Jöhetett London és Isztambul, Moszkva és Róma, Prága és a többiek, a Börzsöny, a Cserhát és a Bükk vagy más irányból mások, emberek és mindenségeik; jött Van Gogh és Heidegger, József Attila és Petri György belső és külső városai a Nap és a Hold tavában, Bukowski kocsmai verekedései és utcalányai, Faulkner és Bolaño univerzuma, majd sorban a többiek; Jézus a bibliai tájakon lépdelt, Buddha a halni képtelen fája alatt ült – amikor ők jöttek, én mindannyiszor a kecöli határban sétáltam.

Rábakecölben a táj és a történelem része vagyok, máshol kíváncsi vendég. Kívül is, belül is. Ám erre csak később jöttem rá. Nem értettem, hogy ami korlátokat jelent, hogyan jelenthet szabadságot. Most már tudom, hogy korlátok nélkül nem létezik szabadság: ezt hívják identitásnak. Szabad voltam, amikor a nagyapámmal szalonnát sütöttünk a Rába-parton; szabad, amikor az iskolaudvaron lőttem a gólokat; amikor részegen énekeltünk a főutcán; és akkor is, amikor uborkát szedtem a tűző napon, hogy beérjek egy olimpiai nyolcaddöntőre a tévé elé. Szabad voltam, csak nem tudtam még, mit jelent az a furcsa érzés, a keserű-édes.

Az én falumat szántók, erdősávok, horgásztó, folyó, patak veszik körbe, és összességében kellemes táj benyomását kelti. Nincsenek ijesztő szurdokok, havas csúcsok a közelben – bár igaz, hogy jó időben tisztán látni a soproni hegyeket –, nincsenek végtelen erdők, végtelen puszták, még egy csenevész medvét sem jelentettek az utóbbi száz évben. De az is lehet, hogy jelentettek.

A szabadság érzése nem abból fakad, hogy ismerem, szeretem Rábakecölt – pedig igaz –, hanem abból, hogy ott születtem. Gyermekkorom színtere nem egy városi szemmel, polgári rezgésekkel birtokba vett „enyém”, nem olyan valami, amit megszerettem, és jókat sétálgatok a környékén, hanem a létem eredete és a létem meghosszabbítása, a szükséges gyökérzet, ami lehetővé teszi, hogy a tapasztalataim mitikussá érett formán át, az öröknek született képek erejével rögzüljenek és gazdagítsanak az úton, vigyen bárhova is. De ennyit a Rába-parti filozófiáról.

A városi „állampolgár” számára, hiába választ falusi életformát, idegen marad a föld, mert nem izzadta össze gyerekkorában: nem ott kapált, nem ott szedte a gyűlölt uborkát, ami elvitte a nyarait, nem ott címerezte a kukoricát – a legvalószínűbb, hogy sehol nem kapált és címerezett. Amúgy is: a táj nem adja könnyen magát, a tájba születni kell, hogy a táj nyelvén beszélj, a nevében szólhass. Ez személyes kapcsolat, amely akkor nyer bizonyosságot, amikor falubelivel találkozom a falu határain kívül. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. 

Nem ott élek, mégis a Rábaközben maradtam, mert ott maradt belőlem az, aki képes maradni valahol. Rendszeresen hazajárok, így mondom, haza. Néha megszámolom a csillagokat: elfér az összes Rábakecöl fölött, ebből látszik, hogy a világ közepe. Az öröm mélyről fakad, amikor a szalmabálák között sétálok hazafelé, és nem a napnyugtáról szól, ami ráolvad a háztetőkre.