A károgóknak üzenem: lehet az olimpikonok után csinálni!

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

„Hol marad az éremeső!?” „Tokióban jobbak voltak!” „Ezt az ezüstöt/bronzot még én is tudnám!” Ilyen és ehhez hasonló kommentekbe és megnyilvánulásokba botlok időről időre a közösségi médiában, mióta tart a párizsi olimpia. Mikor e sorokat írom, épp 18 érmünk van, ami – megjegyzem – kettővel marad el a tokiói számoktól. Ezért sem értem a károgókat.

Bevallom, magam sem vagyok sportember, de szakmámból kifolyólag minden korábbinál jobban figyelemmel követtem a mérkőzéseket és a nagy összecsapásokat. Megismertem több olimpikonunk történetét, és 

S még nem beszéltünk az alázatról, a küzdésről és nem utolsó sorban a „nélkülözésről”. Hiszen jól tudom, hogy míg más gyerekek vagy fiatalok a játszótéren vagy a parkban mulatták az idejüket az iskola után vagy a vakáció alatt, addig fiatal bajnokaink már hajnalban az edzőterem vagy a medence felé ballagtak sokszor még félálomban. Aztán a legtöbb esetben ők oltották le este a villanyt az öltözőben. Meglehet, sokszor némán nyelték a könnyeiket egy-egy baráti buli vagy kiruccanás hallatán, de a céljuk ott lebegett a szemük előtt: 

Márton Vivana 18, Fábián Bettina 19, Kós Hubert 21, míg Milák Kristóf 24 éves. Milák Tokióban már bizonyított, a többiek most először képviselhették Magyarországot a világversenyen. Ők szinte mind éremmel és/vagy értékes pontokkal térhetnek haza. Valamint azzal a tudattal, hogy elérték azt, amiért annyit fáradoztak: a nevük érem-, illetve pontszerzőként bekerül a magyar sport nagykönyvébe. Itt idézném Kós Hubert szavait, aki napokkal az első magyar aranyat hozó úszása után, kijelentette, elérte a célját. A hónapokkal ezelőtt pedig ugyancsak Kós volt az, aki arról beszélt az M4 Sportnak, hogy 

 „hogyan kell beosztani az időmet, az úszásaimat, az evést, az alvást. Úgy akartam mindent csinálni, ahogyan Párizsban is fogom. Úgy fekszek le aludni és úgy kelek fel reggel, hogy Párizs és olimpia. Nagyon várom, hogy eljöjjön az a nap, amikor felállhatok a rajtkőre”. A fiatal klasszis azt is hozzátette, „az úszás mentális részét sokkal jobban tudom kezelni”, majd azzal folytatta, „én tudni fogom fejben, hogy mit akarok véghez vinni, amit a többiek mondanak, az mindegy.”

Rasovszky Kristóf aranyérmes nyílt vízi úzónk – aki friss házas és az élsport mellett még egyetemre is jár – pedig arról beszélt egy interjúban, hogy azt vallja az embernek mindig arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. „Igyekszem magamra és a feleségemre is időt szánni. Odafigyelünk arra, hogy minél több alkalmat ragadjunk meg arra, hogy kettesben legyünk, közös programokat szervezzünk, kimenjünk a szabadba a két kutyánkkal. Számomra a szeretteimmel töltött minőségi idő jelenti a töltekezést” – húzta alá az olimpikon.

De a fülembe cseng Halász Bence nyilatkozata is, aki a születésnapját „ezüstözte”, és boldogan közölte, hogy neki a második hely most mindennél többet ér. S bár azt mondta, hogy egy kis időre most megpihen, de a következő mondatában már a 2025-ös VB-t emlegette, ahova határozott céllal megy:

S még nem szóltam Hámori Lucáról, a bátor bokszolóról, aki botrányok közepette lépett ringbe azzal az algériai versenyzővel, aki előtte 46 másodperc alatt kiütötte olasz kihívóját. Imane Helif azóta több hölgyet is elkalapált, és joggal haragította magára a világ józanabb gondolkodású felét: egy biológiai férfi igenis férfi marad, mind az izomzatát, mind az erejét tekintve. Remélhetőleg az elmúlt napokban történtek 2028-ban, Los Angelesben nem fognak megismétlődni. 

 akiket alapvetően nemcsak a ringben, hanem a mindennapokban is megilletnek az egyenlő esélyek.

A szememben az olimpián magukat megmérettető sportolóink mind-mind szuperemberek, akik tudják, hogy pár milliméter vagy pár másodperc mennyit jelenthet. Meglehet, hogy akadnak közöttük nehezebb esetek, akik hónapokra eltűnnek, majd a semmiből előkerülve szelik át a medencét a döntő percekben. Úgy, hogy közben csak sejteni tudjuk, milyen sebeket hordoznak, mekkora veszteségeket gyászolnak épp el. De azt a sportolót is megértem, aki maximalizmusából fakadóan azon sopánkodik bronzéremmel a nyakában, hogy annak a 3 perc 20 másodperc alatti időnek mégiscsak meg kellene lennie.

A károgóknak pedig üzenem: lehet utánuk csinálni! Utána tessék csak a kanapéról okoskodni! Vagy tessék példát venni arról a random újpesti boltosról, aki a pénteki hajrát követően arról beszélt egy barátjával, hogy 

Nem utolsó sorban pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az aranyérmen csillan meg szépen a nap fénye!