Őket nekem, nekik engem és a csapaton belül is. Elég közvetlen vagyok, megtaláltuk a közös hangot. Egy női csapatban azért oda kell figyelni a lelki tényezőkre mindenkinél. Voltak mélypontjaink idény közben, ezek abból is adódtak, hogy a sok világverseny miatt nagy szünetek voltak. Jó ideig nem játszottunk, majd hirtelen szerda-szombat ritmusban 18 meccset vívtunk meg. Közben utaztunk a Final Fourra Triesztbe, és a hétfői hazaérkezés után szerdán fontos fellépésünk következett. Fejben és fizikálisan őket és engem is megterhelt.
Azzal kezdtük, hogy őszintén tud lelkesedni egy MK-bronzérem miatt. Mégis hogyan tudja megemészteni, hogy nem mondjuk az aranyéremért küzd a csapata?
Nekem ezt nagyon nehéz feldolgozni. Így voltam vele Olaszországban is, mert amikor én vízilabdáztam, amikor elkezdtem, még nem, de utána mindig olyan csapatban játszottam, amelyik érmekért harcolt. Nem mondom, hogy elengedtem ezt a dolgot, soha nem fogom tudni elengedni. Mindig azt szerettem volna, hogy az én együttesem legyen a legjobb, és mindig az én csapatom számomra a legjobb függetlenül attól, hogy nyerünk vagy sem. Ha a következő idényben össze tudnánk hozni mindenhol egy érmet, bármilyen színűt, akkor előrelépés lenne. A lányoknak is beigazolódna, hogy az rengeteg munka, amit kérek, megéri.