A narratíva

„Mi lenne, ha ehelyett a politikai közbeszéd középpontjába a népvándorlás helyébe a népességrobbanást helyeznénk? Az ökológusok szerint a Föld eltartóképességének már most is a másfélszeresét használjuk fel, vagyis feléljük a természeti környezetünket, amit az élővilág pusztulása, a fajok rohamos kihalása is jelez, ráadásul az ENSZ előrejelzése szerint a 21. században a Föld népessége a jelenlegi 7,6 milliárdhoz képest még 3,5 milliárddal növekszik.

Mindezekre rávilágítva tennénk fel a kérdést: tudnánk-e ez ellen a félelmetes tendencia ellen bármit is tenni, és az miből állna? Ekkor fel sem merülne, hogy a megoldás a népvándorlás, hiszen a népvándorlással nem lesz kevesebb a Föld lakossága. Ezen mit sem segítene, ha egy ENSZ-elgondolás szerint Európába kétszázmillió ember vándorolna be (egy az ezredfordulón készült ENSZ-dokumentum évi kétmilliós bevándorlással számol), mert kérdés: mi lesz a maradék 3,3 milliárddal?

A számokból teljesen nyilvánvaló, hogy a népességrobbanásra nem a bevándorlás a megoldás, sőt a mai vita épp hogy eltereli a figyelmet a valódi megoldások kereséséről. Ha feltételezzük is, hogy Európa más földrészekről kétszázmillió bevándorlót befogad, annak csak az lenne az eredménye, hogy a történelmi Európa felszámolásra kerülne, de ettől a maradék 3,3 milliárdnak még nem lenne sem munkája, sem betevő falatja. A megoldás tehát nem a bevándorlás emberi joggá tétele, hanem annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a szubszaharai térség hárommilliárdos népességnövekményének hogyan lehetne emberhez méltó életet biztosítani úgy, hogy annak a természeti környezet se lássa kárát. E cél elérése érdekében nyilvánvalóan fejleszteni kell a mezőgazdaságot, ahhoz gépek, vegyi anyagok kellenek, és mindaz az ipari tevékenység (például acélgyártás, energiatermelés), ami ennek háttere. Szükség van az infrastruktúra fejlesztésére is (lakás, közlekedés), és mindehhez szakemberek kellenek, tehát fejleszteni kell az oktatást, a képzést.”