Granada lett az ukrán csatlakozási álmok temetője

Bizonyos szempontból megismétlődött a vilniusi NATO-csúcs a spanyolországi Granadában október első hetében, ahol az Európai Politikai Közösség találkozójának egyik fő témája az Európai Unió bővítése és annak mikéntje volt. Az a kommunikációs ámokfutás, amit az ukrán vezetés a NATO-csatlakozás kapcsán produkált, ezúttal ugyan nem ismétlődött meg (a platform sem volt olyan súlyú), ám az üzenet Kijev felé ugyanaz volt: „igen, közöttünk a helyed, de nem most”. 

Többsebességes tolatás 

Bár Németország és Franciaország (Macron feltűnően sokat ötletel az ügyben) az EU belső reformját szorgalmazza a bővítés tekintetében is, mindazt egy többsebességes, lépcsőzetes rendszerben képzeli el, ahol a csatlakozásra javasolt államnak rétegről rétegre kell áthámoznia magát egy folyamaton, hogy végül a belső kör tagja lehessen.  

Ez a folyamat természeténél fogva lassú és aprólékos, pontosan azért, hogy egy nagyarányú bővítésre ne csak a csatlakozni vágyó államok, hanem az Európai Unió is fel tudjon készülni. Ukrajna esetében külön problémák merülnek fel egy tárgyalássorozat folyamán, kezdve azzal, hogy az ország háborúban áll. Orbán Viktor elég reálisan elemezte a kérdést akkor, amikor rámutatott:  

Ez az érvelés Kijevet egyáltalán nem érdekli. Igaz, a francia elnök terve sem. Az ukrán miniszterelnök, Denisz Smihal ragaszkodik Kijev azon elképzeléséhez, hogy Ukrajna két év múlva már csatlakozhat is az EU-hoz. Szerinte az ország máris teljesítette a feltételeket, ezért hallani sem akar a fokozatos integrációról, amelyet Macron szorgalmaz. Az sem érdekli az ukrán vezetést, hogy más országok évek óta várakoznak a csatlakozás előszobájában. A kormányfő szerint Ukrajna pusztán azzal kiérdemelte a tagságot, hogy háborúzik Oroszország ellen – értelmezésében ezzel ugyanis az Európai Uniót védi.  

Erős érdektelenség 

Granadában ugyanaz történt, ami Vilniusban: az EU-s vezetők rendkívül örülnek Ukrajna csatlakozási szándékának, és alig várják, hogy a tagok között üdvözölhessék, de nem most, nem két év múlva, és még csak nem is 2030 környékén. Inkább később, ha lehet. 

Macron elnök maga is meglepődhetett, hogy a bővítési tervére ennyien bólintottak udvariasan és rántottak rá vállat egyszerre. A tagállamok nagy része pontosan tisztában van azzal, hogy egy ekkora volumenű bővítés mennyire életképtelenné teheti az egész uniót. Ebben az esetben pedig már kevés a szolidaritás és az oroszgyűlölet: szigorúan egzisztenciális szempontok alapján mérlegel mindenki, akibe szorult egy csepp pragmatizmus. Az idealista rongyrázás mellé ugyanis többek között alapjaiban kellene megváltoztatni az EU agrárpolitikáját (Ukrajna gyakorlatilag úgyis tönkreverné azt), de a kollektív döntéshozatal szabályainak felülírása mellett sem hallatszik az egyöntetű üdvrivalgás. 

A francia elnök tehát egy „biztonságos határidejű” EU-s bővítés és egy párhuzamosan elindított belső reform mellett kampányol, a legtöbb tagállam azonban egyiket sem látja időszerűnek. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke megpróbálkozott a 2030-as határidő-javaslattal, konszenzus azonban finoman szólva sem alakult ki az ötlet kapcsán. Peter Burke ír külügyminiszter például kijelentette, hogy bár országa a bővítés mellett van, nyugtalanítaná, ha ez 2030-ban már létrejönne. 

– mondta. 

Hasonlóan nyilatkozott Mark Rutte holland miniszterelnök is, aki egyáltalán nem támogatja, hogy Ukrajna és több balkáni állam 2030-ban csatlakozzon az Európai Unióhoz.  

Macron (és Scholz kancellár) ötlete így a reálpolitika faláról pattant vissza, pedig az az ukrajnai háború kitörése óta erősen omlásközeli állapotban van.  

A picik nagyon akarják, a nagyok picit sem 

Az Európai Politikai Közösség záródokumentumába végül bekerült az udvarias, ám rendkívül semmitmondó passzus, amely szerint „a bővítés geostratégiai befektetés a békébe, a biztonságba és a jólétbe”, ám nélkülöz minden konkrétumot, időpontot vagy bármely ország nevét.  

Ukrajna turbófokozatba kapcsolt csatlakozása mellett gyakorlatilag csak a hagyományosan oroszgyűlölő és leghangosabban háborúpárti, ám katonailag súlytalan balti országok kampányoltak. (Figyelemre méltó, hogy a gabonabotrány eszkalálódása óta Lengyelország az óvatosnál is óvatosabban fogalmaz a kijevi közösködési szándékokról.) Ők egy fordított mechanizmus mellett érvelnek, mondván: Ukrajna először csatlakozzon az unióhoz, aztán az EU majd menet közben végrehajtja a saját érdekében tervezett reformokat is.  

Ne feledkezzünk meg azokról az államokról sem, amelyek olyan régóta várnak már a csatlakozásra, hogy szinte le is mondtak annak lehetőségéről. A találkozót egyébként betegség miatt lemondó török elnök, Recep Tayyip Erdoğan például kezdi bohóckodáshoz hasonlítani az egész EU-bővítési hercehurcát, felemlegetve az uniós, soha be nem váltott ígéreteket, Törökország évtizedes előszobáztatását, majd nemes egyszerűséggel így összegezte lesújtó véleményét: „Az EU pontosan annyira megbízható, mint Oroszország”.  

 A vita lényegét legjobban talán a belga miniszterelnök foglalta össze, aki a „valamit valamiért” verziót részesíti előnyben. Alexander De Croo rámutatott: a csatlakozás nem jár alanyi jogon sem Ukrajnának, sem Moldovának, sem másnak. Arról csak abban az esetben lehet elkezdeni beszélni, ha a jelölt országok mutatnak is valamit a csatlakozási feltételek teljesítéséből, párhuzamosan az EU belső felkészülési reformfolyamatával. „Nekik is van házi feladatuk és nekünk is. Majd ha mindenkinek kész a leckéje, akkor elkezdhetünk beszélni a konkrét dolgokról is” – fogalmazott.  

Ha van tökéletes időzítése egy véleménynek, úgy az Európai Bizottság volt elnökének a granadai találkozó alatt megjelent interjúja mindenképp az volt. Jean-Claude Juncker igen nyersen úgy fogalmazott:  

Kijev ki sem látszik a korrupcióból, a csatlakozáshoz szükséges eddigi eredményei pedig szánalmasak. Mint mondta, Ursula von der Leyen és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke nagyon rossz úton jár, amikor azt az érzetet keltik, mintha Ukrajna EU-tagsága kívánságműsor lenne, és egy gombnyomással el lehetne intézni. 

Zelenszkij az ilyen kritikákra immár nyíltan az „oroszbarát” kártyát rántja elő, azt ismételgetve, hogy az ukrán korrupció pusztán az orosz narratíva része, Juncker tehát az oroszok szekerét tolja, amikor ilyesmit állít. 

Szekér vagy sem, a granadai találkozón nyíltan és zárt ajtók mögött is egyaránt az volt az uralkodó vélemény, hogy Ukrajna egyelőre nem sokat tett le az asztalra az uniós csatlakozás előkészítése érdekében. Az, hogy háborúban áll Oroszországgal, ez esetben egyáltalán nem segíti a folyamatot. Éppen ellenkezőleg. Úgy tűnik, az EU-bővítés komolyabb tárgyalásainak is a konfliktus lezárása az alapja. Addig nincs miről beszélni.  

Fotó: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az Európai Politikai Közösség harmadik csúcstalálkozójára érkezik Granadában, 2023. október 5-én. 

MTI/AP/Fermin Rodriguez 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.