Brüsszel lefagyott a kínai pofontól
Az Európai Bizottság annyira meglepődött a kínai exportkorlátozáson, hogy döbbenetében reagálni is elfelejtett. Pedig ha valami, ez nagyon várható volt.
Míg Magyarország benyitott, Kanada pedig kulcsra zárja az ajtót, az európai államok zömének a kilincsen remeg a keze.
A Makronóm Intézet elemzőjének írása.
Miközben a nyugati államok definíciós válságba kerültek Kína kapcsán, és sokáig azt sem tudták eldönteni, hogy a függetlenedés vagy kockázatmentesítés szót használják, konkrétan megfogalmazott Kína-stratégiáról már nem is beszélve, addig akad néhány ország a világon, amely eldöntött tényként kezeli saját kereskedelmi és gazdasági viszonyulását a világ második leghatalmasabb gazdaságához.
A döntésképtelenség bizonytalanságot és bizalmatlanságot szül, ám nem csak a kínaiak részéről: a német autógyártók egy idő után például úgy megelégelték kormányuk határozatlanságát a kínai beruházásokkal és kereskedelemmel kapcsolatban, hogy egymás után mondtak határozott nemet Scholz óvatosan megfogalmazott függetlenedési szándékaira. A kancellár ennek ellenére (Brüsszelhez hasonlóan) a mai napig nem tud megfogalmazni egy világos, érthető iránymutatást, így már csak az volt a kérdés, Peking mikor elégeli meg az egészet, és mikor reccsent rá a Nyugatra a homálybeszéd miatt, amely mögött valójában – határozott véleménye szerint – Peking globális gazdasági befolyásának és kereskedelmének megtörése áll.
Ezt is ajánljuk a témában
Az Európai Bizottság annyira meglepődött a kínai exportkorlátozáson, hogy döbbenetében reagálni is elfelejtett. Pedig ha valami, ez nagyon várható volt.
Az USA–Kína rivalizálásban az Európai Unió a jelek szerint mellékszereplővé vált. Ha valaki megpróbál az EU szükségszerű gazdasági szuverenitása mellett állást foglalni, (mint Macron elnök áprilisban), annak rögtön nekiront mindenki, aki Washington egyre áporodottabb levegőjét importálja Brüsszelbe és annak csatolt birtokaira. A probléma ebben a formában valóban a két nagyhatalom küzdelmének szintjére redukálódik, olyan csatává, ahol másnak nem nagyon osztanak lapot, a játékosok pedig csupán a gyalogokat tologatják a táblán, hogy azok vérezzenek el először.
Mint arra a Project Syndicate írása rámutat: Magyarország és Kanada példája jól mutatja, hogy egy stratégia következetes alkalmazásakor a játékban kevésbé releváns államok hogyan tudják befolyásolni a geopolitikai jövőt.
A Magyarországot általában nem túl jó fényben feltüntető lap meglepően tárgyilagos írásában a két ország összehasonlításakor a helycserére mutat rá elsősorban.
Magyarország a 2010-es évektől kezdett óriási nyitásba az ázsiai piacok, különösen Kína felé, vagyis egy teljesen új kereskedelmi és befektetési politikára tette meg tétjeit, míg Kanada, a globalizmus és a szabadkereskedelem addigi mintaállama ennek pont az ellenkezőjét teszi, és sündisznó-politikát hirdetett meg Kína ellen.
A cikk hangsúlyozza, hogy a lassan mozduló Nyugatnak (elsősorban az EU-s államoknak, legfőképpen pedig Németországnak) érdemes lesz figyelnie ezt a két országot, az útjuk ugyanis egyértelmű válaszokat kínálhat a jelenlegi eldöntendő, de egyesek számára eldönthetetlen kérdésekre.
A keleti nyitás politikája 2012-ben kezdődött Magyarországon. Tíz évvel később, minden befolyásolási, zsarolási és fenyegetési kísérlet ellenére világosan és tisztán látszik, hogy az Orbán-kormányoknak igaza volt, amikor a kínai fellendülésre és az ázsiai beruházások megtérülésére fogadtak. A Magyarországra települő akkumulátor és elektromos járműipari alkatrészgyártók olyan gazdasági és kereskedelmi előnyt biztosítanak a zöldátállás korában, amellyel nagyon kevés ország rendelkezik majd Európában.
Ami a Kínával kapcsolatos viszonyrendszert illeti, a magyar kormány határozottan ellenzi a leválás, kockázatmentesítés és egyéb hangzatos kifejezések gyakorlatba ültetését. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a közelmúltban „brutális gazdasági öngyilkosságként” jellemezte azt a nyugati törekvést, hogy
a gazdaság átpolitizálásával egyes országok kockázatként és fenyegetésként tekintsenek Kínára.
Mint mondta: évtizedeken át működött a fejlett nyugati technológián és a könnyen elérhető, olcsó keleti nyersanyagon, energiahordozókon alapuló biztonságos gazdasági növekedés, ennek azonban – köszönhetően a szankciós politikának – vége. „Amennyiben még az európai–kínai kötelékeket is elvágnánk, az kiütné az európai gazdaságot” – mutatott rá a miniszter, kiemelve az európai autóipar legsúlyosabb hiányosságát, az akkumulátorgyárak kérdését. Az elektromos átállás alappilléreinek számító termékek gyárait ugyanis Európában csak Kína tudja jelenleg gyors ütemben felépíteni, ellátni és üzemeltetni. „Ha Kínára riválisként tekintünk, nem pedig együttműködési partnerként, azon Európa rajta veszít” – szögezte le a tárcavezető, aki úgy vélekedett, hogy a kétoldalú kapcsolatok jövője attól függ, hogy Európa készen áll-e a visszatérésre a racionalitáshoz és a józan észhez.
A cikk idézi Orbán Balázst, a miniszterelnök politikai igazgatóját is, aki a nyugati protekcionizmussal és a Kínától való függetlenedéssel kapcsolatban úgy fogalmazott: ha újra kialakulna egy hidegháborús tömbösödés, az óriási veszélyt jelentene a magyar gazdaságra, amely pragmatikusan középen és átpolitizálástól mentesen kíván működni.
A magyar gazdasági-kereskedelmi modell világos és működőképes volt: egyszerre épül a német és kínai kereskedelemre, miközben nem érzelmi, hanem szigorúan gazdasági alapon hangoztatta az orosz energiahordozók importjának szükségességét is.
Vagyis: az országnak nem áll érdekében egy globális blokkosodás, és semmi esetre sem akar sem Kína, sem az USA oldalára állni egy kereskedelmi, hidegháborús állapotot idéző konfliktusban.
Egyszerűen a saját érdekeit tartja szem előtt, ehhez pedig a középutat keresi.
Miután ezt a politikáját a jövőben is következetesen képviselni akarja, annak sikere óriási irányjelzőként villoghat a hezitáló, egyelőre kivárásra játszó országok előtt.
Az írás Kanada Kína-politikáját a magyar éles ellentéteként jelöli meg. Az ország sokáig az univerzalizmus, a szabadkereskedelem és a liberális globalizmus zászlóvivője volt, az utóbbi években azonban látványosan elfordult azoktól az államoktól, amelyek nem hajlandóak az általa hirdetett eszméket magukénak vallani, és más értékítélettel rendelkeznek, mint a kanadai kormány.
A Trudeau-féle demokráciafelfogás teljesen átpolitizálta Kanada gazdasági viszonyrendszereit is, vagyis egy olyan izompolitikát próbál meg alkalmazni, amelyben hozzásimul ugyan az Egyesült Államok érdekeihez, külsőségeiben pedig nagyon is hasonlít arra, csak éppen ereje nagy részét nem a harc, hanem az köti le, hogy szövetségeseket találjon a harchoz. Az elsődleges célpont természetesen Kína, a szellemi muníciót a hadakozáshoz pedig a Financial Times egykori újságírója, a jelenlegi Trudeau-kormány pénzügyminisztere, Chrystia Freeland szolgáltatja.
A Freeland által fémjelzett gazdaságpolitika köröket ver az Egyesült Államokra mind agresszív hangnemében, mind abban, hogy a blokkosodásban látja az egyedül üdvözítő megoldást. A gazdaság átpolitizálásával úgy véli ugyanis, hogy csak az az ország lehet jó kereskedelmi szövetséges, akivel Kanada politikailag és társadalmilag is teljesen azonos állásponton van, mindenki mással lazítani kell a meglévő viszonyokat.
A kanadai vonal egyértelműen Kína-ellenes álláspontot tükröz, tökéletesen belesimulva abba a Freeland által erőltetett gazdaságfilozófiába, amelyben már egyértelműen az ideológia és a politika dominál. Eszerint
a Nyugatnak nem szabad időt és energiát fordítania többé az általa autokratának kikiáltott országokra, ehelyett a megbízható, politikailag jól fekvő államokkal kell szorosabb és ideológiailag is stabil lábakon álló szövetségeket létrehozni.
Kína ebbe a körbe nyilvánvalóan nem tartozik bele, és kereskedelmi kapcsolatok ide, sok százezer kínai lakos Kanadában oda, a két ország közötti viszony olyan mélypontot ért el, amely nyilvánvalóan a gazdasági megállapodásokra is a legnegatívabb befolyással lesznek. Vagyis: Kanada a legjobb (vagy legrosszabb) úton halad a Kínától való függetlenedés felé.
Magyarország és Kanada tehát két ellentétes utat választott. Az Európai Unió szempontjából természetesen figyelemre méltóbb a budapesti szándék, amely ha áttételesen is, de kihat az EU-s geopolitikai játékra is. A lényeges a történetben, hogy a két ország két gyökeresen különböző választ kínál ugyanarra a kérdésre, de válaszaik következményei mindenképpen messzehatóak lesznek.
A kérdés, hogy az EU, illetve annak köhécselő, mégis legerősebb gazdasága foglalkozik-e érdemben a két modellel, és ha igen, melyik irányába mozdulna el szívesebben? Németország várva-várt Kína-stratégiája ugyanis nem ad egyértelmű választ a kérdésre.
Ezt is ajánljuk a témában
Az állam visszavonul, az új direktíva a vállalatokra hárítja át a felelősséget a kínai függőség területén. A cégvezetők ezúttal elégedettek azzal, hogy övék a kockázat.
A beharangozott dokumentum valójában csupán írásba foglalta az eddigi lebegtetéseket és bizonytalanságot. Scholz eddig sem tudott dönteni a keményebb, Kína-ellenes gazdaságpolitika és a továbbra is virágzó pekingi kereskedelmi kapcsolatok között, jobb híján hát a kockázatmentesítés szót ismételgette, vagyis a stratégia valahogy ötvözni próbálta egymással a magyar és a kanadai módszert.
A legfeltűnőbb a dokumentumban az, hogy a kormány a határozatlanságának következményeit áthárítja a vállalatokra, azaz: minden gyártó opcionálisan dönti el magának, hogy mekkora „kockázatmentesítést” tart szükségesnek a kínai befektetésekkel kapcsolatban. Hol vagyunk már a keménykedő „kötelező” kifejezéstől?
A határozatlanság legnagyobb csapdája az, hogy hajlamos az átpolitizálás felé kergetni a gondolatot a pragmatikusság talajáról. Németország és (Brüsszel iránymutatásával) az EU jelentős része a két út előtt toporogva inkább politikai, semmint gazdasági megoldásokat keres, ez pedig a lehető legrosszabb opciót jelenti. Ahogyan a kínaiak megfogalmazták:
ha Európában a vállalatok döntenének, nem is merült volna fel semmilyen kérdés, azok ugyanis pontosan azt teszik, amit a saját gazdaságuk érdekei diktálnak.
A probléma a magyar és a kanadai útválasztás kapcsán abban a pillanatban eldől, ha Németország lomha gépezete végül nekilódul, és elindul valamelyik felé. A lebegtetést és a kockázatmentesítés szómágiáját sokáig nem lehet játszani. Már csak azért sem, mert Kínának is elege van belőle, és világos választ vár arra a kérdésre, lehet-e folytatni egy mindenki számára előnyös, nem politikai alapon működő globális kereskedelmet, vagy valóban eljön a hidegháború 2.0 korszaka, pontosan azokban az évtizedekben, amikor az ellenkezőjére lenne a legnagyobb szükség?
Fotó: Orbán Viktor miniszterelnök és Olaf Scholz német kancellár Berlinben 2022. október 10-én./ MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Forrás: makronom.hu
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálja a makronom.hu oldalon.