Az elmúlt évtized talán legélesebb gazdaságpolitikai vitái kétségkívül azt a kérdést övezték, hogy a nyugati cégek összeszerelő-üzeme-e a magyar gazdaság.
A kormány álláspontja szerint egy olyan dimenzióváltás zajlott le Magyarországon, hogy ennek fényében már nem megalapozott összeszerelő-üzemnek nevezni a magyar gazdaságot. Ezen érvelés alapja egyfelől az, hogy a Magyarországon gyártósorral bíró külföldi nagyválallalatok lényegesen termelékenyebbek a belföldi tulajdonú vállalatoknál, így komoly hozzáadott értéket képvisel az ilyen gyártósorokon dolgozó magyar munkaerő. Palócz Éva érvelése szerint így a „a külföldi »összeszerelő« cégek jelenléte nélkül mind a termelékenység, mind a GDP és az átlagos bérszínvonal számottevően alacsonyabb lenne a jelenleg mértnél”. Másfelől azt is előszeretettel hangsúlyozza a kormány, hogy
a magyar gazdaság egyre inkább a csúcstechnológia és a digitalizáció irányába mozdul el, mely komoly hozzáadott értéket képvisel.
Az érem másik oldala mellett állást foglalók rendszerint arra helyezik a hangsúlyt, hogy a magyar exporton belül uniós összehasonlításban még mindig rendkívül alacsony a hazai hozzáadott érték. Emellett azt is sokszor kiemelik, hogy a magyar gazdaság még mindig nagy mértékben kitett a járműiparnak, azon belül is leginkább a német autóiparnak, mely komoly sebezhetőséget jelenthet. Kritika tárgyát képezi az is, hogy
a kormányoldali érvek esetenként figyelmen kívül hagyják a statisztikák részleteit, mely így hibás következtetések levonását eredményezheti.