II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt, és a mohácsi csata sem Majsnál volt – új bizonyítékok dönthetik el a nagy Mohács-vitát!

2018-ban indult el az MTA Bölcsészettudományi Kutatási Központ és a Pécsi Tudományegyetem közös kutatása, amelynek célja, hogy a mohácsi csata eddig tisztázatlan kérdéseire választ találjon. Hol tartanak most?

Valóban, a jövő évi ötszázadik évfordulóra készülve már nyolcadik esztendeje egy óriási kutatási programban dolgozunk. A Rekonstrukció és Emlékezet projekt során számos új, a korábbi Mohács-képet árnyaló vagy szinte teljesen átíró felfedezést tettünk, erről rengeteg tanulmány mellett 15 kötet is született. A legutóbbit, egy elsőként angolul kiadott monográfia magyar fordítását a napokban mutattuk be a Nemzeti Múzeumban.

Tudományos körökben ugyanakkor évek óta éles vita zajlik Moháccsal kapcsolatban, amelynek legsarkalatosabb kérdése, hol is zajlott pontosan az ütközet. Mi az önök álláspontja?

Messzebbről kezdeném. Amikor belevágtunk a munkába, a fő célunk az volt, hogy bebizonyítsuk, korántsem olyan egyszerű a képlet, mint amit a kádári narratíva máig hatóan sugallt, 

A csatatér történeti-földrajzi rekonstrukciója során azonban jó néhány saját magunk számára is igen meglepő felfedezésre jutottunk. Ezek egyike a helyszínnel kapcsolatos. A mi álláspontunk szerint a csata epicentruma biztosan nem Majs környékére tehető. Kétségtelen, hogy ott is sor került egy törökellenes „mohácsi” csatára, de nem 1526-ban, hanem sokkal később, 1687-ben.  

Mi erre a bizonyíték?

Megint csak messzebbről kell indítanom. A Mohács-vita egyáltalán nem új keletű jelenség, csak a hangsúlyok kerülnek időnként máshova. Nagyon röviddel a vereség után elindultak például a spekulációk II. Lajos haláláról, különböző összeesküvés-elméletek láttak napvilágot arról, hogy nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett. Ugorva egy nagyot az időben, 1926-ban, a négyszázadik évfordulón ismét reflektorfényt kapott a téma, és azóta kis túlzással minden generáció megvívta a maga mohácsi csatáját. A tudomány és a propaganda terén egyaránt, hiszen Mohács apropóján mindig meg lehet olyan kérdéseket vitatni, 

A mostani nagy Mohács-vita kezdeteit én nagyjából tíz évvel ezelőttre datálom.

Mi történt akkor?

Megjelent egy cikk II. Lajos haláláról, vagyis a holtteste 1526. őszi megtalálásáról. A rendelkezésre álló korabeli beszámoló és benne a test leírása alapján két orvosprofesszor megállapította, az biztosan nem lehetett egy hathetes halotté. Tehát újból felmerült, hogy másnak a testét találták meg, és temették el azt II. Lajosként, vagy a király nem a csata idején, hanem később halt meg. Ennek következtében ismét felkapott téma lett a II. Lajos halála körüli összeesküvés-elméletek sora, amiből újabb kérdések indultak ki, például, hogy ki szólhat hozzá egyáltalán a Moháccsal kapcsolatos vitás kérdésekhez. Az én szerepemet is sokan ez irányból támadják, mondván hiába van történész végzettségem is, földtudományból doktoráltam. Őket talán megnyugtathatja, hogy Fodor Pál, akivel közösen vezetjük a mohácsi Rekonstrukció és Emlékezet programot, valamint a korábbi sikeres Szulejmán-sír-feltárási projektben is együtt dolgoztunk, Széchenyi-díjas turkológus, történész. Amúgy ez egy több tudományra is kiterjedő vállalkozás, a kutatásban részt vevő kollégák is mind komoly szakemberek, történészek, régészek is vannak közöttük. Az eredmények pedig közösek, nem csak az enyémek.

Mire jutott a csapatuk 2018 óta?

Ha már II. Lajos neve szóba került, nagyon valószínűnek gondoljuk, hogy nem a Csele-patakba fulladt bele, ahogy az sok évszázada a történelemkönyvekben áll.

Hanem hol?

Az egyetlen szemtanú, a királyi kamarás beszámolója szerint az uralkodó 2-3 főnyi kíséretével a Duna felé menekült, és Mohácstól északra, Csele falu közelében, a folyó „kicsiny ágacskáján” átkelve szenvedett balesetet. Ennek helyeként a folyó egy keskenyebb mellékágát azonosítottuk, amelyet a helyiek később Kis-Dunának hívtak. Úgy véljük, és a bizonyítékok – írott források, régi térképek, régészeti leletek, térinformatikai modellezés – is arra mutatnak, 

A Duna főága a 16. században a Mohácsi-sziget keleti oldalán folyt, ott zajlott a hajóforgalom is. A nyugati ág, a mellékág ezzel szemben keskeny volt. Az 1526-os csatából menekülők jelentős része ezen és a Mohácsi-szigeten átkelve az Alföld felé haladt, amerre Szapolyai seregét sejtették, vagy csak a biztonságba jutást remélték.

A 19. század vége óta zajló vizsgálatok azért juthattak tévútra, mert addigra a Duna korábbi főága lett a mellékág, míg a korábbi mellékágból fejlődött ki a ma ismert mohácsi főág. Akkorra már viszont a történeti hagyomány, a legendák által sugallt Csele-patakkal kapcsolatos elképzelés miatt fel sem merült, hogy az időközben a Csele torkolatánál mintegy 700 méter széles folyam helyén egykor egy keskeny mellékág folyhatott. Amúgy érdemes megjegyezni, hogy a Csele-patakot mint a vízbe fulladás helyét évtizedekkel a haláleset után írták le először. Az 1526-ban leírtak közül egy sem. Ezekből az derül ki, hogy a király a Dunába fulladt. 

Hasonlók miatt azonosíthatták korábban önök szerint tévesen a mohácsi csata valódi helyszínét is?

Igen. Az elődeink mentségére szóljon, hogy a számunkra már rendelkezésre álló technológiák, azaz a távérzékelés és a térinformatikai szoftverek, új típusú módszerek korábban nem, vagy csak korlátozottan voltak elérhetők a kutatók számára. A felkutatott írott források száma is megduplázódott, sokkal több adatra tudunk ma már támaszkodni.

Mi lehet akkor ennek fényében az igazság?

Az eredményeink azt mutatják, hogy az eddig lokalizált Majs és szűkebb környéke biztosan nem volt része a csatatérnek, mert attól elválasztotta a hadiesemények idején megáradt Borza-patak. A megoldást egyébként sokáig az hátráltatta, hogy nem sikerült meggyőző bizonyítékok alapján meghatározni a harcmező értelmezése szempontjából kulcsfontosságú, legkésőbb 1704-ben elnéptelenedett Földvár falu elhelyezkedését. A mohácsi csata magyar krónikása, Brodarics István püspök viszont éppen e település elhelyezkedését vette alapul a helyszín meghatározásakor. Mi pedig sok érv és különböző szempontú műszeres vizsgálat, egy 1700-as datálású térkép tanúsága, illetve tárgyi leletek alapján arra jutottunk, hogy ez az egykori Földvár a mai Sátorhelytől délre, a mai Udvar falutól északnyugatra, a Borza-patak mentén, egy átkelőhelynél helyezkedett el. 

Majsnál pedig nem volt semmi.

De igen. Csak nem úgy és nem akkor. Hanem 1687. augusztus 6-án. Ez is egy törökellenes ütközet volt, körülbelül 15 ezer ember öt-hat órán keresztül lövöldözött egymásra pisztolyokkal, karabélyokkal, dragonyos puskákkal. A Majs mellett talált nagyjából 300 kis kaliberű lövedék egyike sem származik janicsárpuskáktól, amelyeknek viszont 1526-ban óriási szerepe volt; a leírások két fajtáról és nagyjából négyezer fegyverről számolnak be. A török kollégák komoly segítségével még korábban sikerült nagyon pontosan meghatároznunk e fegyverek jellemzőit, az ötvözettől a kilőtt lövedékek kaliberéig. A majsi területről nem ilyen lövedékek kerültek elő. 

Ráadásul erről a majsi csatáról a szaktörténészek már régóta tudnak, a források alapján a történései elég jól adatolhatók, térképek, leírások vannak, a harcba bekapcsolódott alakulatok megnevezéseivel. Magyarok nem is vettek részt benne, főként a bajor választófejedelem katonái csaptak itt össze oszmán szpáhikkal, a törökök néhány óra múlva visszavonultak. Egyfajta felvezetése volt mindez az egy héttel későbbi, második mohácsi csataként is emlegetett nagyharsányi eseményeknek, amely a koalíciós erők nagyarányú győzelmét hozta, és ennek következtében a Dunántúl felszabadulását. 

Mi a helyzet a sátorhelyi tömegsírokkal? Eddig úgy tudtuk, hogy ezekben a mohácsi csata után két nappal kivégzett 1500-2000 hadifogoly maradványai nyugszanak, ami viszont a korábbi, Majs környéki verziót igazolná.

A tömegsírokban semmiképpen sem a hadifoglyok maradványai fekszenek. Ennek a helyszín, a korszakbéli szemtanúi beszámolók és a régészeti megfigyelések ellentmondanak.

Hanem kik?

A halottak között a mohácsi keresztény hadsereg egy jól körülhatárolható katonai alakulatát tudtuk meghatározni. Ismert tény, hogy a csata előtti napon egy háromszáz fős német zsoldoscsapat érkezett a mohácsi táborba. II. Lajos seregének többi zsoldosától eltérően ők a saját költségükön, pénzkereseti reményekkel utaztak ide Bajorországból, úgy néz ki, hogy augsburgi indulással. Német elit katonákról beszélünk, Landschnechtekről, akik a csata napján azt a feladatot kapták, hogy az ágyúkat és a tüzéreket védjék. Az esetről szóló beszámoló szerint nem élték túl az összecsapást és az azt követő mészárlást. 

Milyen bizonyítékok alapján jutottak erre a következtetésre?

A halottakról már 1960-ban megállapították, hogy tüzérségi lőállásba temették őket, tehát a katonák az ágyúk közelében halhattak meg. A holttestek mellett akkor talált éremleletek kivétel nélkül augsburgi, regensburgi, salzburgi, öttingeni, passaui és más környékbeli délnémet helyekről származnak. Ugyanakkor a tömegsírokban talált néhány lövedék jellemzői – ezek kis kaliberű ólomlövedékek – a nyugati gyalogság által használt rövid csövű, kis kaliberű puskákba illenek; ez szintén a német gyalogosok jelenlétére utalhat. A sírokban talált kis számú, jórészt a ruházathoz kapcsolódó ruhakapcsok jellemzői szintén azt jelzik, hogy egyszerű közemberek, részben a zsoldosok maradványairól van szó.

Ez még nem zárná ki, hogy az 1526.  augusztus 31-i, a szultáni sátor előtt zajlott, demonstratív kivégzés után a magyar nemesi elit tagjai is az öt tömegsírba kerültek.

Ennek a nemrégiben megfogalmazott állításnak a legfőbb alapja az, hogy a csata nem a tömegsírok közelében volt. Egyesek úgy vélik, hogy Sátorhely a kivégzés helye, míg a tulajdonképpeni összecsapások innen jó pár kilométerre délebbre és nyugatabbra, Majs falu mellett zajlottak. 

A kivégzés pedig jól dokumentált, mindkét oldali források egybehangzóan dolgozták fel. Részben magas rangú, a nemesi elithez tartozó személyekről szólnak a beszámolók, akiket az előző napon, augusztus 30-án a csatatértől északabbra, Mohács városa közelében felállított szultáni sátor előtt végeznek ki. A leírások erről is egyöntetűek: a vesztőhelyre egyiket a másik után vitték oda és ott levágták a fejüket. A leírásokból az ok is kiderül: a fejekből – más helyeken a testekből – halmot, illetve gúlákat raktak a szultáni sátor előterébe, ahol –  a csata más trófeáit is elhelyezték. A zsákmányolt zászlókat vagy a vezérek – köztük Tomori Pál – fejeit is itt tették közszemlére. A kivégzést kényszerűen végignéző foglyok egy kisebb csoportját ezután szabadon engedték, biztosítva, hogy a rettegés és elrettentés kiváltására alkalmas hír elterjedjen. A sátorhelyi tömegsírokban nyugvó halottakon végzett 1960-as, az 1970-es évekbeli és az elmúlt néhány évben végzett vizsgálatokról szóló jelentésekből viszont egyáltalán nem ez a kép rajzolódik ki.

Hanem micsoda?

A tömegsírok környezetében nincs nyoma a török tábornak, tehát nincsenek árkolások, a jellemző sátorvasak és a táborozáskor elvesztett felszerelési tárgyak, amilyeneket máshol, például Szigetvárnál is meg lehet figyelni. A gondosan kialakított ágyúállásoknak, lőállásoknak sem a szultáni sátor környezete a helye, hanem a csatatér. Ugyancsak nincs nyoma az elit, a nemesség jelenlétének a sírokban, ezek közemberek. 

Más része egyéb módon halt meg, volt, akit harci csákánnyal öltek meg, de akadt olyan is, akinek nyílvessző fúródott a fejébe. Ezek nem a fent részletezett demonstratív lefejezés nyomai, ellenben a sok különféle (fejre, nyakra irányzott) szablya okozta sérülés a harcnak, a török lovasság támadásának a következménye. Arról nem is beszélve, hogy jól tudjuk, a török katonák fejeket gyűjtöttek, amiért jutalmat remélhettek. A sérülések vizsgálata során kiderült, hogy a fejek egy részét nem egyetlen csapással választották el, hanem fűrészelő, nyiszatoló vágásokkal. A csata leírásai között több helyen is megjelenik ez: a törökök még a halottak fejeit is levágták, és a nyeregkápára akasztották. Vagyis megállapítható, hogy a magyar nemesek kivégzése Sátorhelytől valahol északabbra volt. Az öt tömegsírban pedig a keresztény sereg harcban elesett, részben a csata végén lemészárolt, majd helyben eltemetett katonái nyugszanak. Magyarok mellett bajor zsoldosok, délvidékiek, itáliai tüzérek és talán csehek és lengyelek is.

Tulajdonképpen miért fontos mindezt tisztázni? Egyszerűebben, az egész Európa számára súlyos következmények árnyékában nem mindegy, pontosan hol mészárolták le egymást a felek? 

Több okból is. A régről örökölt felfogás a korabeli magyar állam és elit tehetetlenségét hangsúlyozza Mohács kapcsán, ami a ma is jellemző önostorozó világképünk, identitásunk egyik alapja. De ez így nem teljesen igaz. 

Közép-európai csata, aminek persze magyar vezetése volt, és a hadserege is többségében magyarokból állt, de nagy számban részt vettek az ütközetben csehek, szlovákok, horvátok, szerbek, itáliaiak, németek és lengyelek is. A közelgő nagy évforduló apropót ad arra, hogy végre pontosan tisztázzuk a részleteket, aminek lényeges eleme ennek a nemzetköziségnek a megjelenítése is. És ha tudjuk például, hogy volt háromszáz bajor, aki ott vesztette életét Mohácsnál, az fontos szimbólum. Annak a szimbóluma, hogy Mohács nem csupán a mi tragédiánk volt, hanem egész Közép- Európa tragédiája. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha Mohácsot a magyar hősiesség és a katonai helytállás jelképeként emlegetjük ötszáz éve, akkor a magyar katonáknak is illenék azon a helyen emléket állítani, ahol az 1526. évi csata valójában történt.

Nyitókép: Az ütközet legrészletesebb korhű ábrázolása – Johann Schreire A mohácsi csata (1555)