S nemcsak a lengyelek tesznek hozzá ehhez fájóan sokat, de mi magunk is.
A kádárizmus máig a fejünkben él, úgy látszik, kitörölhetetlenül. Ugyan kinek jut eszébe a holland De Stijlről hallva Huszár Vilmos munkássága? Ki hallott arról, hogy a „shaped canvas” valójában Petri László érdeme, és nem az amerikai Frank Stelláé? Hogy Modigliani barátja volt Czóbel Béla? Kis adalék az öncenzúrán és öntudatlan automatizmusokon alapuló eltörlés technikájához: a Modigliani életéről szóló magyar Wikipédia-szócikkben nem szerepel Czóbel neve, márpedig ezt kétszer annyian olvasták eddig, mint Czóbelét.
A lengyel–magyar kapcsolatok történetének legszomorúbb rétege az arisztokráciánké, együtt azzal az állandó és nem lankadó igyekezettel, hogy elhallgassák, kitöröljék az emléküket a történelmünkből. Harmincöt évvel a rendszerváltás után még mindig alig tudunk valamit arról, hogy ki volt Andrássy Kája, Apponyi Albertné (Klotild néni), Szapáry Erzsébet, a Wenckheimek, Széchenyi Károly, a Pallavicini fiúk, Eszterházy János stb. Dacára, hogy közülük többen Dachauban, a Gulagon, a csehek vagy Kádár akasztófáján hoztak értünk áldozatot, meg persze Kistarcsán.
Arról sem hallani magyarul, hogy Tamara és Kuffner valamiképp segítették a második világháború idején hozzánk menekült lengyeleket, talán a most megjelenő lengyel életrajzi mű fog erről mondani valamit.
Van egy festmény a Szépművészeti Múzeum tulajdonában, a XVI. századi Falusi búcsú. Pieter Balten festette, szomorú németalföldi zsánerkép. Az elmúlt nyolcvan évből én még nem találtam olyan adatot, ami arról szólt volna, hogy honnan, milyen módon került a múzeumhoz. Egy régebbi adat szerint Kuffneré volt, csak ő még úgy tudta, hogy Balten mestere, az ifjabb Pieter Bruegel készítette. Nem tudni, hogy miért hagyta nálunk 1939-ben nagylelkű adományát, miközben reneszánsz kori bútorait is vitte, azokkal rendezte be Tamarával közös lakásukat New Yorkban, a keleti 57. utca egyik fényűző apartmanjában.