A Nyugat szellemi felsőbbrendűségének érvényesítéséhez régóta hozzátartozik a magyar emlékek elhallgatása, amihez most fájóan hozzátesznek a lengyelek is. Nizalowski Attila jegyzete a Lengyel Intézet Tamara de Łempicka-kiállítása kapcsán.
A hívő és nem hívő közötti egyik különbség az, hogy az előbbi nem csak a fejében állandóan csicsergő hangra figyel, észreveszi időnként azt is, ha fentről üzennek. A múlt héten fejeztem be egy regényt, és adtam át első szerkesztőimnek, a feleségemnek és a lányomnak. Történetében feltűnik Tamara de Łempicka lengyel festőnő alakja. Épp most lett tízéves a róla szóló Wikipédia-cikkem, amelynek csak az elmúlt napokban hatszáz olvasója volt. Továbbá a múlt héten nyílt meg egy kiállítás Tamara életéről a Lengyel Intézetben, és iktatták be Donald Trump amerikai elnököt, aki az eltörlés kultúrájának az eltörlését ígéri.
A Lengyel Intézet a lengyel külügyminisztérium szerve. Olyan programokat valósít meg és olyan klisék alapján, amilyeneket a varsói központ meghatároz neki. Nem háboroghatunk tehát azon, hogy a reklámanyagból kimaradt, hogy Tamara második férje a magyar Kuffner báró volt, méghozzá harminc éven át, egészen Kuffner haláláig. Ezt a klisét kapja Szófia, Caracas és Berlin, márpedig ezeket a legkevésbé sem érdekli, hogy Kuffner Raoul is élt egyszer.
Még egy fontos magyar adalék Tamara életrajzához, amelyet magyar nyelven talán most láthat először leírva az olvasó. Külföldi szakértők szerint Tamara fő művét egy magyarnak a fotója inspirálta. A Tamara a zöld Bugattiban című önarckép a nagyvilági, sőt züllött életet élő festőnőt ábrázolja a fényűzés és az erotika kellékeivel, illetve szimbólumaival. André Kertész fekete-fehér fotója pedig egy száz éve élt, de ma is gyönyörűnek tetsző manekent Bugatti versenyautóban. A fotó 1928-ban készült, ugyanabban az évben, mint a festmény, és amikor Tamara Kuffner szeretője lett.
Ne higgyük azt, hogy az eltörlés kultúrája a globalizmus kizárólagos terméke. A Nyugat szellemi felsőbbrendűségének érvényesítéséhez régóta hozzátartozik a magyar emlékek elhallgatása, meghamisítása.
S nemcsak a lengyelek tesznek hozzá ehhez fájóan sokat, de mi magunk is.
A kádárizmus máig a fejünkben él, úgy látszik, kitörölhetetlenül. Ugyan kinek jut eszébe a holland De Stijlről hallva Huszár Vilmos munkássága? Ki hallott arról, hogy a „shaped canvas” valójában Petri László érdeme, és nem az amerikai Frank Stelláé? Hogy Modigliani barátja volt Czóbel Béla? Kis adalék az öncenzúrán és öntudatlan automatizmusokon alapuló eltörlés technikájához: a Modigliani életéről szóló magyar Wikipédia-szócikkben nem szerepel Czóbel neve, márpedig ezt kétszer annyian olvasták eddig, mint Czóbelét.
A lengyel–magyar kapcsolatok történetének legszomorúbb rétege az arisztokráciánké, együtt azzal az állandó és nem lankadó igyekezettel, hogy elhallgassák, kitöröljék az emléküket a történelmünkből. Harmincöt évvel a rendszerváltás után még mindig alig tudunk valamit arról, hogy ki volt Andrássy Kája, Apponyi Albertné (Klotild néni), Szapáry Erzsébet, a Wenckheimek, Széchenyi Károly, a Pallavicini fiúk, Eszterházy János stb. Dacára, hogy közülük többen Dachauban, a Gulagon, a csehek vagy Kádár akasztófáján hoztak értünk áldozatot, meg persze Kistarcsán.
Arról sem hallani magyarul, hogy Tamara és Kuffner valamiképp segítették a második világháború idején hozzánk menekült lengyeleket, talán a most megjelenő lengyel életrajzi mű fog erről mondani valamit.
Van egy festmény a Szépművészeti Múzeum tulajdonában, a XVI. századi Falusi búcsú. Pieter Balten festette, szomorú németalföldi zsánerkép. Az elmúlt nyolcvan évből én még nem találtam olyan adatot, ami arról szólt volna, hogy honnan, milyen módon került a múzeumhoz. Egy régebbi adat szerint Kuffneré volt, csak ő még úgy tudta, hogy Balten mestere, az ifjabb Pieter Bruegel készítette. Nem tudni, hogy miért hagyta nálunk 1939-ben nagylelkű adományát, miközben reneszánsz kori bútorait is vitte, azokkal rendezte be Tamarával közös lakásukat New Yorkban, a keleti 57. utca egyik fényűző apartmanjában.
Sok mindent remélhetünk az új amerikai elnöktől, de önmagunktól nem fog megmenteni minket.
Fentebb Tamara de Łempicka bárónőről beszéltem, akit még „bárónő ecsettel” néven emlegettek a kortársai.
***
Tamara de Łempicka emigráns lengyel festő jómódú zsidó családba született 1898-ban, Varsóban, ami ekkor már több, mint száz éve orosz megszállás alatt állt. Szülei elhanyagolták, ezért 15 éves korában megszökött és férjhez ment Szentpéterváron Tadeusz Łempicki hozományvadász ügyvédhez. 1917-ben, az orosz forradalom idején Párizsba emigráltak. Itt kezdett festészetet tanulni, amelyben gyorsan haladt előre. Gyorsan is dolgozott sajátos stílusban és témával. Arisztokraták és nagypolgárok portréit festette.
A második világháború idején az USA-ba emigrált. New York és Hollywood felkapott festője lett, de a háború után egyre kevesebb megrendelést kapott. A hatvanas években fedezte fel az új generáció, amely fel akarta fedezni a századelő, s benne az avantgárd eredményeit, akárcsak Kassák Lajos esetében, de korábbi sikereit már nem tudta elérni. Kislánya, Kizette nevelését ő is elhanyagolta, a viszonyukat csak élete néhány utolsó hetében tudták rendezni. 1980-ban Mexikóban hunyt el.
Az art deco királynője, Tamara Łempicka című válogatás február 21-éig látható a budapesti Lengyel Intézet Magymező utcai kiállítótermében. A tárlaton nem az eredeti festmények szerepelnek, hiszen ezeknek egyenként több millió dollár az ára, és olyan híres tulajdonosaik vannak, mint Madonna, Jack Nicholson vagy Barbara Streisand. A tizenhárom tabló az életmű első felét mutatja be az 1920-1930-as évekből. A második világháború idején készült vallásos tárgyú képekből, a szürrealista alkotásokból vagy a Tamara Łempicka második férjét ábrázolókból egy sem látható. A kiállítás rendezői elhagyták a festőnő nevéből az arisztokrata státuszt jelző „de” szócskát.
A megnyitóra szóló meghívót sokan félreérthették, mert tömegek érkeztek, és az utcán kellett várakozniuk. Talán hozzájárult ehhez, hogy az új városligeti építmények átadásakor elterjedt, Łempicka-kiállítás lesz Budapesten.
Nyitókép és fotók: Lengyel Intézet/Facebook
Szemerey Samu országos főépítész és Sári Zsolt államtitkár az Üllői úti Lechner-palota rekonstrukciójának elindulását ígérik, és hogy minisztériumaik „házmesterség” helyett támogatóként állnak majd az önálló és független Iparművészeti mögött. Mindez a nulla forintból összehozott épülettörténeti tárlat megnyitóján hangzott el.
A közel másfél száz művet felvonultató életmű-kiállítás izgalmas játékra hívja a nézőt, „merj perspektívát váltani” mottóval.
Itthon is szeretnék növelni a világhírű, magyar-francia származású festőművész ismertségét.
A francia művész a sokszínűsget akarta ünnepelni.
El van átkozva a csapat a bírói döntésekkel.
„Nem az volt számára a legnagyobb feladat, hogy szépen megfessen egy képet, hanem az, hogyan rontsa el.” A nemzetközi művészvilágban évtizedek óta magasan jegyzett Sándorfi István életművéből látható izgalmas keresztmetszet a Kálmán Makláry Fine Arts galériában.
Ebben a három órában mérsékeljük a klímaberendezések használatát, helyette éjszaka vagy a hajnali órákban hűtsük le otthonunkat!
A szakmai ajánlást jóváhagyva a mai naptól Magyarország terrorfenyegetettségi fokozatát az eddigi 2-es (magas) szintről 3-as (közepes) szintre mérsékeltem.
