Nem a pusztulás, a paradicsom vár ránk

„Ahhoz, hogy önmagunk számára is felragyoghassunk, rengeteg hit kell” – mondta Vági Bence két évvel ezelőtt, amikor a Recirquel akkori bemutatója, az Ima kapcsán beszélgettünk. Szavai, akárcsak az a különleges előadás, amelyben egyetlen artista tágította ki a térrel együtt az időt is, még ma is bennem vannak. Nem meditálok soha, de úgy képzelem, valami ilyesmi érzés lehet: zuhansz bele a végtelenbe, de az alján nem a rettenet, hanem a legteljesebb béke vár. És ugyanezt éltem át most a Vági alapította és vezette újcirkuszi társulat új előadása, a Paradisum alatt is, amely a sikeres skóciai bemutatkozást követően a Liszt ünnep keretében múlt héten debütált Magyarországon. A sikeres talán nem is jó jelző arra a felfokozott őrületre, amely a Recirquelt világszerte joggal övezi; nehezen tudom elképzelni, hogy a színház, a kortárs tánc és a cirkusz elemeit vegyítő produkcióik ne legyenek erős hatással bárkire. Ha másért nem, akkor a táncosok  elképesztő fizikai teljesítménye miatt, akik – és ez a még hihetetlenebb – mégis olyan könnyednek tűnnek, mintha nem éppen az emberi teljesítőképesség határait feszegetnék a földön és a levegőben. Persze, mondhatnánk, ez a dolguk, artistaként erre drillezték magukat egész életükben, de mint tudjuk, ez sosem ilyen egyszerű: ha a személyiség nem üt át a mozdulatokon, tényleg minden csak ámulandó trükksorozat, megtapsolandó bravúr marad. Itt viszont sokszor nem is a tapsok, hanem a csöndek beszélnek, onnantól kezdve, hogy a sötétbe becsapódik egy tökéletes arányú félmeztelen férfitest, egészen odáig, amíg egy óra múlva puhán felgyúlnak a fények. Közben pedig eszméletlen hullámvasút; a szemünk előtt teremtődik meg az ember, a férfi, a nő, akivel hol felemelkedve, hol alászállva, de mindig közösen rugaszkodunk neki újra és újra a létnek. Új dimenziója ez a Recirquel-előadásoknak, nem csak duma, ami az ajánlóban áll, a Paradisumban tényleg egyszerre sűrűsödik a szülőföld erejéből építkező My Land, az időn és téren átívelő szeretetről mesélő Solus Amor és a csend teremtő erejét megidéző Ima. A nagy mutatvány így nem is az, hogy ezek a gyönyörű fiatalok milyen virtuóz módon képesek használni a testüket, illetve a kínai rudat, a karikát vagy a létrát, hanem hogy Vági Bencééknek sikerült megint úgy emelni eggyel a tétet, hogy a végeredményről nem üvölt a görcsös önmeghaladás vágya. Éppen ellenkezőleg, minden felfokozottság ellenére is abszolút teljesül a koreográfusi-rendezői szándék: „a Paradisum természet uralta világát átfonó »életanyagából« organikusan formálódik meg az új lény, akinek nincsenek emlékei, fájdalmai és hiedelmei, mozdulatai ösztönösek. Megtapasztalja a közösség élményét: a tiszta szeretettel és bizalommal harmonikus egyensúlyt teremt.” Ez, a közösség élménye valószínűleg a kulcsszó, és ez a Recirquel sikerének egyik titka is. Mert a szólószámok ugyan nagyon látványosak, az óriásvászon felett lebegni látszó lány képe akár egy ős- vagy bibliai jelenet ég az ember fejébe-lelkébe-szívébe, a létrás fiú pedig elképesztően ügyes, önmagukban valószínűleg kevesek lennének a totális varázsláshoz. Ehhez minden és mindenki kell: az aprólékosan kidolgozott közös jelenetek ugyanilyen fontosak, akárcsak a Szirtes Edina Mókus komponálta, a mozdulatokkal, a mondanivalóval tökéletes párhuzamban lévő zene. Reméljük, a ritka összmunkát a Highlights of Hungary zsűrije is értékeli majd; a Paradisum Borbás Marcsi ajánlására került az idei jelöltek közé.

(Recirquel: Paradisum. Rendező-koreográfus Vági Bence. Az előadás az október 10-ei magyarországi bemutatót követően október 23-áig a Müpa melletti sátorban látható)