20 év után megcsinálták A függetlenség napja új és (még) gagyibb verzióját

„Térjünk is vissza az utóbbi témához: a látványpornó 1996-ban még új volt, 2016-ban már csak egy újabb csütörtök. Nem »Hú, ilyet én még soha!«, hanem »Ehh, már megint«. Maga Emmerich is szinte mindenféle létező módon romba döntött már metropoliszokat: földrengéssel, szökőárral, tornádókkal, idegen invázióval, óriásszörnnyel. A nagy újítás most az, hogy városokkal dönt romba városokat: az óceánméretű idegen hajó (minden sokkal nagyobb, mert egy folytatás tudvalevőleg attól lesz jó) gravitációja felkap egyet, és rádobja egy másikra. Ez nagyjából az összes kreativitás, amit beleöltek a filmbe az első részhez képest: a pusztítás mikéntje. Ráadásul még az is minden túlzás nélkül csak annyi, amennyit már az előzetesekben is láttál.

És itt jön a legnagyobb probléma. El lehet csámcsogni azon, hogy milyen vacak a sztori meg a karakterábrázolás, de mindenki nyugodtan beismerheti magának, hogy egy Függetlenség napjára úgysem ezekért ül be. Hanem a látványért, még akkor is, ha manapság annak már közel sincs akkora ereje, mint 1996-ban – ezek a filmek erről szólnak, és ennek megkérdőjelezésén most lépjünk túl, van ugyanis egy fontosabb (mindig fontosabb) kérdés: nem a »mi«, hanem a »hogyan«. (…)

Emmerich sosem volt egy nagyformátumú rendező (egy pillanat, csak vállon veregetem magam a finom megfogalmazásért), de jobb napjain azért csak kiizzadt magából egy tisztességes akciójelenetet. Vegyük rögtön a Függetlenség napját: egyáltalán nem rajongok érte (ma már csak ilyen finom vagyok), de azért emlékszem, és gondolom, mindenki más is emlékszik az idegenek támadására vagy az ellenük vívott első légi csatára. És nem, nem csak azért, mert azokhoz hasonlót nem láttunk anno, hanem azért is, mert ezek profin megcsinált jelenetek: átgondoltak, követhetők, és ami még fontosabb, logikusan, hatásosan felépítettek, azaz megvan a felvezetésük, a fokozásuk, a csúcspontjuk, aztán kapnak valami többé-kevésbé frappáns lezárást, mint a harmadik típusú pofon vagy a várospusztítás záróképe Vivicia A. Foxszal, a gyerekével, a kutyájával (naná) és a szétdurranó villanykörte után hirtelen rájuk boruló sötétséggel (meg David Arnold eszméletlenül intenzív zenéjével). Történetmesélési mesterkurzusnak azért nem mondanám, de működik. Úgy van kitalálva, hogy legyen drámai ereje a látottaknak, ne csak azon tátsa a száját a néző, hogy hú de szépen röpködnek az autók a lökéshullámtól az élénksárga lángfelhő előtt.”