Hát igen, ez ilyen

Nem igazán ismerek olyan huszas-harmincast, akinek ne fűződne valamilyen emléke a Kispál és a Borzhoz. Nekem is van, de úgysem mondom el. Az édes-bús, ízes, megmagyarázhatatlanul magyar hangulatnak van valami vonzása, egyszerűen nem hagy hidegen - nem volt ez másképp a finálénál sem. A banda tavaszi bejelentését követően, miszerint huszonhárom együtt töltött év után végleg feloszlanak, egy egész nyáron át búcsúzkodtak közönségüktől.

 

 

Egyszer viszont valóban el kellett énekelni azt, hogy vége; meg is tették, határtalan derűvel, műhóval, konfettivel, a megszokott viccelődéssel, sarokban zenéléssel az eredeti felállással, kegyetlen retrófelvétellel és vendégfellépőkkel. Kispál a szokásos átszellemült himbálózó gitározást adta szájból kilógó cigivel, Lovasi pedig nem engedett a show-gyártás csábításának és közvetlen, ironikus konferansszal vezette az este fonalát - istennek hála. Volt sok korai, kevésbé ismert nóta, de nem maradt el a Rezervátum és az Etetés, volt Emese, Zsákmányállat, Hang és fény, Ha az életben... Németh Jucitól Varga Liviuson, Szűcs Krisztiánon és a Csík Zenekaron át Kiss Tiborig felvonultak a harcostársak; az est legjobb jelenete a színpadon összetákolt kis konyhában való közös zenélés volt. Az elmúlt huszonhárom év hangulatát hűen visszaadta borral, pálinkával. Szép volt, zárt az égbolt.