Igen, Kelet-Európa is számít – egy liberális bestsellerkönyv margójára

Nincsen kimondottan sok, ismert brit gondolkodó, akinek térképén látszik Kelet-Európa, s még kevesebb, aki súlyának megfelelő módon foglalkozott volna vele. Timothy Garton Ash éppenséggel pont olyan ember, akit egészen hetvenes évekbeli fiatalkora óta megfogott ez a vasfüggönyegzotikus, kettéosztott európai valóság, és akit komolyan érdekelt, hogy vajon kik laknak Európa másik, a Nyugattól elzárt felén.

Új kötetében, amely immár magyarul is megjelent (Európa – a személyes tapasztalatok kontinense) jelentős részben térségünkbeli, vagy térségünket érintő politikai változások kapcsán gyűjtötte össze saját személyes tapasztalatait az elmúlt évtizedekből, benne a sajátságos beismeréssel:

Nagy újdonságot persze nem árul el ezzel, de nyugati tollból ritkán olvasni ilyet, vérmérséklettől függ persze, hogy ki hogyan reagál a jelenségre – adaptíve és öngyarmatosító módon, vagy éppen kiállva a kolonialista lenézéssel szemben. Egyébként ez az a jelenség, amit a lengyel Agata Pyzik Európán belüli orientalizmusnak, az excentrikus, egyébként szélsőbalos szlovén Slavoj Žižek a rá jellemző keresetlen stílusban pedig nyugati arroganciának nevezett.

Szerencsére Ash tényleg járt kelet-európában, nyitott szemmel és füllel, a nyolcvanas években és azután is. Természetesen bizonyos mértékig hozza a liberális sztenderdet: minden középtől jobbra álló erő felé erőteljes jelzőkkel húz cordon sanitaire-t, aközben leplezetlenül lelkesedik az úgynevezett hatvannyolcasokért, empátiája, hogy úgy mondjam, leplezetlen saját kortársai, például a maoista José Manuel Barroso irányába („az olyan dél-európaiak számára, mint Barroso és Solana, a szabadságért, a demokráciáért és Európáért folytatott küzdelem egy és ugyanaz a küzdelem volt”).

Érdekes az elmélkedése azon is, hogy ki mennyire tartja magát Európa részének. Jó britként nem habozik odaszúrni egyet a franciáknak: 

Mivel Európa eszmény, annak kritikusai Ash ellenségei. Aki nem valósítja meg az európai álmot, azzal valami probléma van. Mivel a falak leomlottak, lehettek ti is részei ennek a nagy családnak, érezzétek itthon magatokat, de azért hadd ne kelljen már szólnom megint, hogy a cipőt hagyjátok az előszobában, köszönöm – valami ilyesmi hatja át a kötet egészét. Európa pedig minden hibája ellenére ma van a legközelebb ehhez az eszményhez szerinte.

Ash mindezek ellenére valamelyes empátiával és saját meg nem értése megértésével, klasszikusan liberális – megfigyelési pozícióját nem abszolutizáló – megközelítésével tud valamelyest hozzáadni az összképhez. Amikor a kötetben szereplő írásokat papírra vetette, amellett, hogy jól érzékelhető belső meggyőződése már tinédzserkorában is megvolt, még fiatalon, mondhatni formálható korszakában látogathatott el számos alkalommal Európa a Nyugattól elzártan fejlődő részébe, létesíthetett személyes kapcsolatokat, és 

Egyébként érzékelhető a nem csekély erőfeszítés, hogy valami relevánsat facsarjon ki magából a szerző Magyarország kapcsán a magyar kiadás kedvéért, ami nem mondható el, hogy mindig meggyőzően sikerült neki. Ez is egy elszigeteltség az elszigeteltségben: a Kelet-Európával foglalkozó nyugati szerzők általában mást favorizálnak, a magyar kulturális ráhatás sajnos nem eléggé markáns a szláv – tehát egymáshoz hasonló, tehát egzotikuma mellett kutatói-szerző szemmel méretgazdaságosan megismerhető – népeké mellett.

Persze, Roger Scruton konzervativizmusában is inkább a cseheket kedvelte, őket tette meg Közép-Európa szellemi bástyájának, noha a magyarokról sem volt rossz véleménye; 

szó szerint is, hiszen felesége is lengyel. De ő csak a második szerelme lehet régi barátja-bajtársa, az első szabadon választott lengyel kormány külügyminisztere, Bonislaw Geremek mellett, aki objektíven nézve nagyjából Radoslaw Sikorski konfrontatív figuráját hozta, csak kevésbé kellemetlen formában, és jóval nagyobb intellektuális mélységgel, ellenben a személyes tapasztalatok kontinensén a személyes tapasztalat a döntő, így ezt el tudjuk fogadni Ash-nek.

A brit történész egyébként összességében azt mondja, ez a mai Európa mindenestül egy sokkal jobb hely, mint valaha volt, csak meg kell benne látni a szépet, a jót. És persze terhelik dolgok, amik nem jók: „a keresztény egyházak bűntudattal terhelt, feszült kapcsolata az európai zsidókkal, és az iszlámmal szembeni hosszú, mélyen gyökerező ellenségeskedés”.  A trükkös összemosás azért is rendkívül kellemetlen, mert a bevándorlás „áldásos” hatásait Ash a saját hazáján is egyre jobban átélheti. Egyébként külön fejezetet is szentel a kérdésnek, bár azért erős jelzők nélkül írja le azokat a teljesen magától értetődő kijelentéseket, amik miatt ma éppen deresre húzza az európai fősodor azt, aki ki meri mondani: például, hogy „a Németországi Szövetségi Köztársaság nem bevándorlóország”.

De kritizál is egyes jelenségeket, amelyek ma Nyugaton már általánosak: „a legrosszabb esetben a kulturális különbözőség nevében engedélyezte nagyon is illiberális gyakorlatok elfogadását, mint például a nők folyamatos elnyomását egyes kisebbségi közösségekben”. 

S persze izgalmas Ash felfogása: Európa trükkök százaira, ellentétek ezreire épült, ám e trükkök százai magasabb célt szolgálnak, szentesítve ezzel saját magukat – mindezzel legalább részlegesen igazat ad azoknak, akik vele ellentétben nem a földi paradicsomként tekintenek a megvalósult projekt minden elemére.

Ami unikális és nagyon izgalmas, az az, ahogyan a világpolitikát végigkövethetjük az egyes esszéken, visszaemlékezéseken keresztül: Gorbacsov és Tatcher, Gorbacsov és Kohl, Gorbacsov és Bush; a sorsfordító pillanatok, mint a német újaregyesítést a gyakorlatban is elindító rossz Stasi-parancs, vagy hogy idősebb Bushban volt annyi belátás, hogy „nem ment oda a berlini fal romjaira táncolni”. 

Ez a fajta (ön)mérséklet valóban hiányzik korunk államférfijaiból. Ahogy az is kimondottan szimpatikus, ahogyan, bár láthatóan az egyesült Európa mindenekfeletti szükségszerűségét hirdeti, nem feledkezik meg arról, hogy volt másik alternatíva. Mégpedig az, amit Margaret Tatcher Brues-i beszédében 1988-ban felvázolt, kikelve a túlzott bürokratikus központosítás ellen;

Mindemellett ilyen szempontból is kár talán, hogy Ash utóbb beszállt a „velünk vagy vagy ellenünk”-játékba, és az elmúlt esztendőkben minden intellektuális kacifántosság mellett ugyanazokat a közhelyeket sikerült elmondania Magyarországról, mint bármelyik politizáló kváziértelmiséginek (vagy a liberális hurráoptimista morális iránytűből liberális pesszimista morális iránytűvé vedlett Francis Fukuyamának), akihez megbízhatóan lehet fordulni egy kis hibridrezsimezésért.

Ahogy az orosz-ukrán háború is kilúgozta belőle a másik megértése irányába tett szándék maradékát.

Szerencsére a könyvében megjelenő esszéiben, naplóbejegyzéseiben ezt még mellőzte, így e kötetet bátran ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe. Jóval bátrabban, mint Ash 2020-as években tett politikai természetű nyilatkozatait. Azokban ugyanis már jóval kevesebb a megismerés szándéka.

Nyitóképünk illusztráció (1914-es német gúnytérkép Európáról)