A román hadsereg nagy örömmel foglalta volna el Budapestet

Nyitókép: Fortepan

„Közeleg a magyar forradalom és szabadságharc 68-dik évfordulója. A jeles ünnep előtt megnézzük, hogy a szomszédos Románia hogyan reagált az akkori eseményekre. Annyi bizonyos, hogy a román kommunista pártvezetés joggal tartott attól, hogy hazájukban is forradalmi megmozdulásokra kerülhet sor. Ezt nem akarta megvárni és igyekezett a történések elébe menni, a magyar forradalom leverésének részesévé akart válni.

Nyikita Hruscsov 1956. november 2-án és 3-án sorra látogatta a kelet-európai kommunista országokat és arról tájékoztatta az ottani vezetőket, hogy Moszkva már döntött a magyar forradalom és szabadságharc katonai leveréséről. A szatellit államok vezetői – Lengyelország kivételével – egyetértettek a katonai megoldással Varsó ugyan fenntartásait hangoztatta, de tudomásul vette a Kreml döntését.

A román kommunista pártvezetők voltak a leglelkesebbek, akik Bukarestben a szovjet pártfőtitkár tudomására hozták, hogy nagyon szívesen tankokat küldenének Budapestre a forradalom leverésének céljából.

A román pártvezetés joggal tartott attól, hogy Romániában is forradalmi megmozdulásokra kerülhet sor, mert már október 24-én Kolozsváron olyan kezdeményezés született, hogy a román tannyelvű Babes és a magyar oktatási nyelvet használó Bolyai Tudományegyetem ifjúsága közösen vonuljon az utcára tüntetni a magyar forradalom mellett.

Bukarest katonai felajánlását Hruscsov, emlékiratai szerint, pikírten utasította vissza, mondván: milyen buzgók most, hogy belevessék magukat az ellenforradalom elleni harcba. Bezzeg 1919-ben Románia az ellenforradalmárok pártján volt, amely szétzúzta Kun Béláék forradalmát. A románoknak nem tetszett a visszautasítás, mindenképpen a magyar forradalom leverésének részeseivé akartak válni.

Nem véletlenül, mert a szovjet-román viszony abban az időben mindennek volt mondható, csak jónak nem. Alig négy évvel voltunk túl az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozásán – 1952. szeptember 21-e –, amelyet Moszkva ráerőltetett a román kommunista pártvezetésre. Mindez szó szerint értendő.

A szovjet fővárosban írták meg azokat a cikkelyeket, amelyeket a román alkotmányba be kellett illeszteni.

Moszkvából megüzenték Bukarestnek, hogy az ügyben nem tűrnek semmilyen ellenállást. Ne feledjük, hogy akkor még Sztálin volt hatalmon a Szovjetunióban, aki addig nem is volt hajlandó aláírni az új román alkotmányt, amíg abban nincs benne a Magyar Autonóm Tartomány.

Egy percig se gondoljuk, hogy a generalisszimuszban túltengett volna a magyarság iránti szimpátia. A román pártvezetők ideológiai „elhajlásukkal” bőszítették fel a Kreml urát, akik a szovjet típusú internacionalizmus – amely tulajdonképpen a nagyhatalmi birodalmi gondolkodás ideológiai alapjául szolgált – helyett, az önállóbb, balkáni nacionalizmust választották. Nem arról volt szó, hogy Románia elhagyta volna az úgynevezett szocializmus felépítésének tervét, hanem arról, hogy ezt nem szovjet gyámkodása alatt kívánta végrehajtani.

Amikor kihirdették az alkotmány módosítását, a Tusnádfürdőn üdülő román vezetők pánikszerűen rohantak a vasútállomásra, hogy Bukarestbe utazzanak, mondván »itt megint a magyarok lesznek az urak.«”