Kedves román barátaink – íme egy kis történelmi gyorstalpaló nektek

Nyitókép: Daniel MIHAILESCU / AFP

Akik hozzám hasonlóan régebben koptatták a középiskola padját, azoknak egy kis emlékeztető: Anonymus, vagyis P. mester, III. Béla királyunk jegyzője volt, akinek fő műve a híres-neves Gesta Hungarorum. A magyarok cselekedeteiről szóló művet 1210 körül írhatta, egyben ezzel honosította meg a geszta – a regényes történelmi elbeszélés – műfaját. A magyarok történetét pedig főként a honfoglalás korára koncentrálva írta le benne, azonban meglehetősen izgalmas részletességgel egészítette ki a hiányos tudását mások múltjának elemeiből vagy saját fantáziája termékeivel. Ez a tendencia viszonylag régóta egyértelmű a magyar és a nemzetközi történészközösség számára – elvégre P. mester nem a történelmileg hitelesebbnek számító krónika műfajában alkotott, hanem gesztát, a király megrendelésére, amit modern szóval élve áthatott a politikai propaganda szelleme: bizonyítandó a magyarok szkíta eredetét – sőt,

Így született meg a szkíta-magyar leszármazás elmélete is – ezzel egy csapásra Dareiosz, Kürosz és Nagy Sándor legyőzőivé is váltunk mi, magyarok –, ehhez képest Attila hun király birodalma már-már csekélységnek tűnik az események láncolatában Anonymus szerint, de mégis fontos a Kárpát-medencei öröksége okán.

S így történhetett meg, hogy a kölcsönzött múlt mellett előkerültek fiktív elemek: P. mester számos honfoglalás kori hőse nem is létezett, mert azt saját kora nagyurainak (vélt) elődjeiből alkotta meg. De ugyanígy bánt egész népekkel, háromszáz évvel visszavetítve saját kora etnikai viszonyait.

Így kerültek be a gesztába többek között nem mások, mint – kapaszkodjon meg, kedves Olvasó – a románok. Illetve a vlachok. Még pontosabban: a „blachok”, mármint Pannónia lakosai, akiket Álmos vezér a Kárpát-medencében talált.

Nagyvonalúan megfeledkeztek arról, hogy a vlachok első említése épp ezidőtájra – mármint nem Álmos vezér idejére, hanem Anonymuséra – esik Erdély területén, a honfoglalás után bő háromszáz évvel; addig se kép, se hang ebből a térségből, mert a románok elődei éppen a Dunától délre kódorogtak, jellemzően bolgár, később kun fennhatóság alatt; vagy hogy vélhetően egyébként Anonymus a blachok említésével (saját írásmódja szerint Blachus, Blacci és Blachi) a valóban a térségben élt blakokra, bulákokra célzott.

Pedig Anonymus, vagyis szellemisége tényleg közel áll hozzájuk, csak nem úgy, ahogy gondolják. Gondoljuk csak el: a magyarság ekkor épp csak háromszáz éve él a Kárpát-medencében, Béla király úgy lehetett vele: nem baj, ha kapnak egy kis legitimációt a hatalmas ősöktől és attól az immár gesztában rögzített ténytől, hogy egy korábban itt élt, nagy nép örököseiként nem meghódították a Kárpát-medencét, hanem tulajdonképpen csak visszavették a sajátjukat az idegenektől. 

hamis kontinuitástannal bizonygatja elsőségét, legitimálja vérrel szerzett későbbi uralmát.

Hiszen, mint Anonymus írta, Ügyek és Emes fiát „isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt”. Mi lett volna, ha a Kárpátok Géniusza, Nicolae Ceaușescu nem a blachos részt választja ki propagandacélokra – és hirdeti a legatyásodott román állam pénzén annak legitimitását a The New York Timesban a nyolcvanas évek végén –, hanem

Szinte látom magam előtt, ahogy a komplett Román Ornitológiai Intézet gyártja a megcáfolhatatlan bizonyítékokat arra, hogy ez biológiailag akkor is lehetséges, ha a fene fenét eszik; s látom az elásott, majd kiásott „leleteket” Kolozsvár mellett, amikről mindenki tudja, hogy réti sasok és emberek „összelegózott” csontjai.

Innen már csak egy lépés, hogy kitalálják: a turul igazából román sas, csak a magyarok ellopták és magyarosították, hiszen immár archeológiai bizonyíték is van rá. Így aztán hamarosan előszedik Gheorge Funart, a volt kolozsvári városvezető pedig haladéktalanul nekiláthat kék-sárga-pirosra átfesteni az összes szárnyast az utcákon, mondván a román trikolór a galambok meg verebek valódi színe is, csak a magyar elnyomás szürkítette és barnította meg őket. Dan Tanasă beperelhetne minden erdélyi települést, ahol nem ilyen színűek a madarak a címerekben, George Simion, Mihai Tirnoveanu és klerikofasiszta bohócai pedig végre kiegészíthetnék a vonulgatós dák jelmezeiket pár szárnnyal és csőrrel.