Csúcs előtt, a háború 499. napján

„Az Oroszországhoz való viszony korábban megosztotta a NATO tagjait. Voltak, akik azt képviselték, hogy erős kordon kell, abból kiindulva, hogy Oroszországban elkerülhetetlen az önkényuralom; de stabil együttműködésre is szükség van, mert az adhat kölcsönös biztonságot a NATO-nak és Oroszországnak is. A másik álláspont az volt, hogy Oroszországban van esély az európai demokratikus fejlődésre, így tehát ha növekszik a gazdasági egymásra utaltság – többek között az orosz gáz és olaj importja –, az majd elősegíti a politikai-katonai együttműködést. Ezek az európai államok a kilencvenes évek elején azt is elképzelhetőnek tartották, hogy Oroszországot integrálják a nyugati együttműködésbe, akár a NATO-ba is; abban bízva, hogy akkor nem marad talaja a katonai konfrontációnak. A NATO politikáját folyamatosan ennek a két nézetnek a kompromisszuma formálta.

A kilencvenes években a NATO Oroszország egyben tartásán dolgozott, mert tartott a káosztól és a nukleáris fegyverek szétszóródásától. A korrupció, az erőszak terjedése, a leszámolás a politikai ellenfelekkel, az első csecsen háború jelezte, hogy Oroszország »a hadseregen, a titkosszolgálaton és a rendőrségen nyugszik«, ahogy azt a Bildnek adott interjújában Orbán Viktor mostanság megfogalmazta.

Ennek ellenére zökkenőmentes volt a döntés Magyarország, Lengyelország, Csehország felvételéről a NATO-ba 1997 novemberében. Ugyanabban az évben jelent meg a NATO-orosz kapcsolatok alapokmánya, majd 2002-ben létrejött a NATO-Oroszország Tanács. 2004-ben további hét közép-és kelet-európai ország lett NATO-tag, amit akkor az orosz vezetés (Vlagyimir Putyin elnöksége alatt) tudomásul vett.”

Nyitókép: ALEXEY DRUZGININ / ANTON DENISOV / R / SPUTNIK / SPUTNIK VIA AFP