A politikai posztmodern bukása az 1980-as évek második felétől időről időre felvetődik a politikatudomány területén. Ezt a korszakot a világ ontológiai fókuszú (tehát a társadalom működésének az általános igazságok feltárásán keresztüli) értelmezése jellemzi, kiegészítve azzal, hogy a posztmodern idején minden egyes feltárt feltételezés újabb és újabb ellenérveket kreált maga ellen (a filozófia ezt a kettősséget ontológiai kételynek nevezi).
Csakhogy – ahogy erre Alison Gibbons esszéjében rámutat – a posztmodernizmus mára kifulladni látszik: miközben korábban az irányzat következetesen elutasított mindenfajta grandiózus narratívát (legyen az vallási vagy politikai jellegű), napjaink posztmodern ideológusai mintha épp ezekkel keresnék a kapcsolódási pontokat, például az alternatív történelemértelmezés útján.
Mindehhez – mutat rá a Sheffield Hallam University oktatója –
ideológiai kapaszkodóként ma olyan társadalomelméleti irányzatok szolgálnak, mint a gender-elmélet, vagy a feminizmus.
A klasszikus értelemben vett posztmodern korszaka tehát politikai értelemben is lezárult, s jelenleg a társadalmak újfajta, jelenleg még nem megfelelően azonosítható logikák mentén szerveződnek újra.
Gibbons kitér arra is, hogy a „posztmodern halálának” pontos időpontja tekintetében a társadalomelmélet megosztott. Egyes gondolkodók – például Neil Brooks vagy Robin van den Akker – a berlini fal leomlását, míg mások az ezredfordulót, vagy az ikertornyokat ért terrortámadást (ennek kapcsán pedig a terrorizmus ellen megfogalmazott katonai doktrína létrejöttét) tekintik mérföldkőnek.
Ebből Gibbons számára az következik, hogy bármelyik időpontról is legyen szó,
mindenképp ok-okozati összefüggés lehet a között, hogy az emberiség felismerte a globális kapitalizmus (és a neoliberális társadalomszervezési projekt) hátulütőit, és a posztmodern korszak vége között.
Ez a felismerés az emberekre kiábrándítóan hatott, a csüggedtség pedig a politikai jobb és a baloldal szélsőségei irányába terelte a szavazókat, összességében azt eredményezve, hogy a világ nyugati része kiszámíthatatlan végkimenetelű játszmák helyszínévé vált.
Gibbons esszéjének egyik fő állítása, hogy a posztmodernt követő évek az „igazság utáni” – „post-truth” – korszak kifejezéssel illethetők, amelynek kezdete 2016-ra tehető (ebben az évben győzött ugyanis Donald Trump az amerikai elnökválasztáson, mint ahogy 2016-ban vette kezdetét a Brexit-kampány is).
Gibbons ezt a következőképpen vezeti le: miközben a modernizmus egy, az univerzális igazságokra épülő utópiát hozott volna az emberiség számára, a posztmodernizmus pedig ennek antitézisét hirdette –
az „igazság utáni” korszak pedig nem más, mint a posztmodern projekt következetes végrehajtásának eredménye.
Pontosan emiatt Gibbons úgy véli, hogy ma minden korábbinál nagyobb szükség van a világ jelenlegi működését és folyamatait jóhiszeműen, elemző szemmel vizsgáló irányzatokra.
Dobozi Gergely