Utolsó nekifutás

„Ti mind idegengyűlölők vagytok – mondta Orbán Viktor, és lám: a legnagyobb arányban azokban a megyékben szavaztak rá 2018-ban az idegenektől való félelmükben, ahol élő idegent talán a tatárjáráskor láttak utoljára. Tizenöt éven át szinte mindent el tudott adni a saját közönségének. Nemcsak azt, hogy a magas rezsi voltaképpen alacsony, hanem azt is, hogy ezért cserébe hálaszavazat jár. Bevették, hogy Magyarország határait ideköltözni akaró muzulmánok százezrei ostromolják, és ha egyszer nem Orbán Viktornak hívják többé a miniszterelnököt, azonnal beözönlenek a sátraikkal meg a tevéikkel. Elhitték azt is – történelmi tanulmányaik és a megélt tapasztalat ellenére –, amikor a mágus azt hazudta, hogy Oroszország a barátjuk, Ukrajna pedig a pusztulásukra tör: simán átment, nemcsak nálunk, de Erdélyben is. Annál érdekesebb, hogy most, amikor azt próbálta bebeszélni ugyanazoknak az erdélyieknek, hogy ők mind »szuverenisták« (magyarul: mind Orbán szellemi alattvalói, akiknek fontosabb, amit mond, mint amit éreznek), szépen, látványosan beintettek neki.

A jelek szerint a hiszékenységnek is vannak korlátai, ami kifejezetten rossz hír a magyar miniszterelnök számára. Merthogy most ahhoz, hogy elegendő szavazója legyen, csupa olyasmit kellene elhitetnie, ami józan ésszel befogadhatatlan. Hogy 2026-ban a szépkorúak nem egyszerűen csatába mennek az online világ digitális bennszülöttei ellen, de le is ­győz(het)ik őket. Hogy a jólétünket nem az Orbán-slepp – a család, az üzletfelek és a megbízottak – végtelen mohósággal párosuló tehetségtelensége fenyegeti, hanem az, hogy Ukrajna megtámad minket (nyilván alig várják, hogy miközben szemből az oroszok lövik őket, a hátukba kapják az eddig így vagy úgy, de mégiscsak nekik segítő NATO-t; vajon hány ember lehetett józan abban a szobában, ahol ezt a Menczerrel kimondatott mestertervet kisütötték?). Meg hogy a magyar zászló csak azoké, akik olyan elmekórtani állapotban vannak, hogy az előzőeket már mind elhitték.”

Nyitókép: MIGUEL MEDINA / AFP

***