Életünk meccse

„Ne legyünk megfontoltak, ne mérlegeljük szavaink súlyát: ez a 7:1 (1:7, de valahogy az még jobban megalázza Brazíliát, az országot, amelynél többet talán senki nem adott a focinak) életünk legnagyobb meccse volt. Teljesen függetlenül attól, hogy 15, 25, 45 vagy 65 éve nézünk focit. Ilyen még nem volt, és jó eséllyel nem is lesz.

Hiába Brazília és Németország a két nemzet, amely a legtöbb mérkőzést játszotta a világbajnokságokon, a kedd esti meccs előtt mindössze egyszer futottak össze a tornák történetében. A 2002-es döntőben, amely Ronaldo és Kahn miatt marad örökre emlékezetes. 1974-ben volt egy keletnémet-brazil összecsapás, de az nyilván nem számít. 84 éve játszották az első vébét, a világ messze, de messze legnagyobb sporteseményét, és csak most láthattuk másodszor összecsapni a két főszereplőt. Nagy meccsnek kellett lennie, és még annál is nagyobb lett.

Mint sok ilyen történelmi jelentőségű mérkőzésen, az, ami a pályán történt 90 perc alatt, nagyon röviden összefoglalható. A csatársorban és a védelemben is legfontosabb játékosukat nélkülöző brazilok azt hitték, a lelkesedés és 200 000 000 szurkoló elég lesz a győzelemhez. A németek pedig pontosan tudták, hogy a foci már rég nem erről szól. Tíz perc után látszott, hogy a házigazdák fejetlenül rohamozó szélsőhátvédjei, gyenge középpályásai és összeszokatlan középső védői sebezhetőek, harminc után pedig az, hogy a németek nem csak fölényben játszanak, hanem melléjük szegődött az is, amit a spanyolok a bajnokok szerencséjének neveznek.”