Napra pontosan 170 éve, 1853. február 10-én kezdtek hozzá a budai Vár alatti alagút építéséhez. Sokan örültek neki, mások viszont féltek tőle…
1845-ben Széchenyi István kezdeményezésére tartottak megbeszélést a tervezett alagútról, az elsődleges cél az volt, hogy Budát összekapcsolják Pesttel és a Krisztinaváros fejlődésnek indulhasson. Már korábban, 1843-ban is felvetődött az alagút ötlete, budai lakosok össze is álltak egy társaságba, ám elhalt a kezdeményezés. Sőt, egy bizonyos Novák Dániel nevű építész már 1837-ben felvetette az alagút ötletét, ám nem volt foganatja. Széchényi mellé állt, ám sokáig nem történt semmi. A Lánchíd építése már javában zajlott, az alagútnál még egyetlen kapavágás sem történt.
Aztán 1848-ban kitört a forradalom, az alagút terve pedig teljesen háttérbe szorult. A Lánchidat 1849 novemberében a Habsburgok átadták, az alagúttal viszont nem foglalkoztak. A Hölgyfutár című lap 1850-ben gúnyosan írt a történtekről: „Budán ismét rebesgetik a várhegy alatt átfúrandó alagutat,
csak a nagy fúró hibázik még hozzá és a pénz, egyéb semmi.”
Egy másik lap szerint pedig a vár alatti alagút olyan téma, mint a németeknél a békaeső, az angoloknál pedig a tengeri kígyó. Ha nincs elég téma, elő lehet venni az újságoknak... Aztán 1852-re felgyorsultak az események. Részvénytársaságot alakítottak az alagút létrehozására. Novemberben már arról írtak az újságok, hogy hamarosan elkezdődhetnek a munkák, az alagút pedig olyan széles lesz, mint a Lánchíd és két oldalán járdán mehetnek majd a gyalogosok.
Az alagút 1894-ben a Clark Ádám térről nézve. Fotó: Fortepan/Dabasy Fromm Géza
1853 januárjában Clark Ádám (aki a Lánchíd tervezője is volt) és Ürményi József, az alagúttársaság elnöke a Lánchídnál tájékoztatták a nagyérdeműt arról, hamarosan megkezdik az alagút fúrását. Február 10-én – tehát napra pontosan 170 éve – el is indult a munka, s, hogy jól haladjanak, Selmecbányáról hoztak ügyes bányászokat. A budaiak és pestiek örültek a hírnek, ám voltak, akik már ekkor kijelentették, az alagút közelébe sem mennek majd, mert attól félnek, hogy
Sokan nem értették, mi szükség az alagútra, nekik humoros magyarázatot adott a Budapest Viszhang című lap újságírója. „Tudok egy fiatalembert, aki a Krisztinavárosban egy gyönyörű nőbe szerelmes. A fiú munkás, a férj hivatalnok, s csak délig ül a várban. A szegény fiú pesti lakos, s 11 óráig el van foglalva. Ezerszer próbált már a nő lábaihoz borulni, de míg a Terézvárosból a Krisztinavárosba ért, az óra mindig eltölt, s már hatszor ütődött össze a kapun ugyanakkor belépő férjjel. (…) Na már most minő boldog lesz e szegény fiú és epedő nő, ha az alagút által 10 egész percet, sőt, többet nyervén, naponta egynéhány percig egymás keblére borulhatnak.”
Az építkezés lázba hozta a befektetőket is, így Krisztinavárosban a házak és telkek ára meredek emelkedésbe kezdett, s a lapok előre vetítették, hamarosan „igen csinos villákat és még egész évi szállásokra szánt épületeket is fogunk látni.” Az alagút ásása kapcsán az is elterjedt, hogy a földben kincseket találtak. Pontosabban, sok pénzérmét, fegyvereket, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztek el. Az alagút ásásán (a Lánchíd felőli oldalon) 10-12 ember dolgozott, közülük pedig 5 volt bányász. Kezdetben jól bontható, sárgás agyaggal találkoztak, később pedig már sziklás földdel. Aztán a Krisztinaváros felőli oldalon is elkezdték az ásást. És elérkeztünk 1853. október 25-éhez. Jeles nap volt, hiszen ekkor találkozott a két brigád az alagútban. Délelőtt 10 órára hirdették meg a részvényeseknek és az érdeklődőknek, hogy megnézhetik, mikor a munkások áttörik a járat falát.
Az eseményen természetesen ott voltak Pest előkelőségei, és a tervező Clark Ádám is. Abban a pillanatban, amikor a két járat összeért, Ürményi József a részvénytársaság elnöke nem feledkezett meg arról, hogy Széchenyi Istvánt méltassa, aki ekkor már Döblingben volt bezárva, a helyi gyógyintézetben. Az alagút elkészült, ám
és még négy évnek kellett eltelni, míg a végleges formáját elnyerte az alagút, amely ma is Budapest egyik látványossága.
Nyitókép: a Budai Váralagút 1854-ben. Forrás: Arcanum/Vasárnapi Újság
Az 1825 után induló reformmozgalomnak kettős célja volt: felzárkóztatni az országot Európa nyugati részéhez, illetve megvédeni a nemzeti érdekeket a birodalmon belül nyelvi-kulturális téren és gazdasági önállóságban.
Látványosan halad a mohácsi Duna-híd és a hozzá kapcsolódó gyorsforgalmi út építése, miközben a helyiek már a leendő híd nevéről is szavaznak.
Trianon után megpróbálták eltörölni a múltat az anyaországon túl, s 1945 után Magyarországon is.
Eközben az ellenzék mesterien fokozza az elégedetlenséget, lassan belesodorva az ország egy részét a múlt századi dicstelen tanácsköztársasági létállapotba. Kiss Antal írása.
Magyar Péter lelkes rajongói szerint Kapu Tibor a Tisza elnökétől idézett, de hatalmasat tévedtek.
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Az általam követett jelek változó értékei fokozatosan tovább romlanak, különösen a mindennél fontosabb kohézió terén.
Hont András újságíró gyilkos iróniával üzent Magyar Péternek.
