1845-ben Széchenyi István kezdeményezésére tartottak megbeszélést a tervezett alagútról, az elsődleges cél az volt, hogy Budát összekapcsolják Pesttel és a Krisztinaváros fejlődésnek indulhasson. Már korábban, 1843-ban is felvetődött az alagút ötlete, budai lakosok össze is álltak egy társaságba, ám elhalt a kezdeményezés. Sőt, egy bizonyos Novák Dániel nevű építész már 1837-ben felvetette az alagút ötletét, ám nem volt foganatja. Széchényi mellé állt, ám sokáig nem történt semmi. A Lánchíd építése már javában zajlott, az alagútnál még egyetlen kapavágás sem történt.
Aztán 1848-ban kitört a forradalom, az alagút terve pedig teljesen háttérbe szorult. A Lánchidat 1849 novemberében a Habsburgok átadták, az alagúttal viszont nem foglalkoztak. A Hölgyfutár című lap 1850-ben gúnyosan írt a történtekről: „Budán ismét rebesgetik a várhegy alatt átfúrandó alagutat,
csak a nagy fúró hibázik még hozzá és a pénz, egyéb semmi.”
Egy másik lap szerint pedig a vár alatti alagút olyan téma, mint a németeknél a békaeső, az angoloknál pedig a tengeri kígyó. Ha nincs elég téma, elő lehet venni az újságoknak... Aztán 1852-re felgyorsultak az események. Részvénytársaságot alakítottak az alagút létrehozására. Novemberben már arról írtak az újságok, hogy hamarosan elkezdődhetnek a munkák, az alagút pedig olyan széles lesz, mint a Lánchíd és két oldalán járdán mehetnek majd a gyalogosok.
Az alagút 1894-ben a Clark Ádám térről nézve. Fotó: Fortepan/Dabasy Fromm Géza
1853 januárjában Clark Ádám (aki a Lánchíd tervezője is volt) és Ürményi József, az alagúttársaság elnöke a Lánchídnál tájékoztatták a nagyérdeműt arról, hamarosan megkezdik az alagút fúrását. Február 10-én – tehát napra pontosan 170 éve – el is indult a munka, s, hogy jól haladjanak, Selmecbányáról hoztak ügyes bányászokat. A budaiak és pestiek örültek a hírnek, ám voltak, akik már ekkor kijelentették, az alagút közelébe sem mennek majd, mert attól félnek, hogy
ott mérges gázok és fojtó bűz lesz majd.
Sokan nem értették, mi szükség az alagútra, nekik humoros magyarázatot adott a Budapest Viszhang című lap újságírója. „Tudok egy fiatalembert, aki a Krisztinavárosban egy gyönyörű nőbe szerelmes. A fiú munkás, a férj hivatalnok, s csak délig ül a várban. A szegény fiú pesti lakos, s 11 óráig el van foglalva. Ezerszer próbált már a nő lábaihoz borulni, de míg a Terézvárosból a Krisztinavárosba ért, az óra mindig eltölt, s már hatszor ütődött össze a kapun ugyanakkor belépő férjjel. (…) Na már most minő boldog lesz e szegény fiú és epedő nő, ha az alagút által 10 egész percet, sőt, többet nyervén, naponta egynéhány percig egymás keblére borulhatnak.”
Az építkezés lázba hozta a befektetőket is, így Krisztinavárosban a házak és telkek ára meredek emelkedésbe kezdett, s a lapok előre vetítették, hamarosan „igen csinos villákat és még egész évi szállásokra szánt épületeket is fogunk látni.” Az alagút ásása kapcsán az is elterjedt, hogy a földben kincseket találtak. Pontosabban, sok pénzérmét, fegyvereket, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztek el. Az alagút ásásán (a Lánchíd felőli oldalon) 10-12 ember dolgozott, közülük pedig 5 volt bányász. Kezdetben jól bontható, sárgás agyaggal találkoztak, később pedig már sziklás földdel. Aztán a Krisztinaváros felőli oldalon is elkezdték az ásást. És elérkeztünk 1853. október 25-éhez. Jeles nap volt, hiszen ekkor találkozott a két brigád az alagútban. Délelőtt 10 órára hirdették meg a részvényeseknek és az érdeklődőknek, hogy megnézhetik, mikor a munkások áttörik a járat falát.
Az eseményen természetesen ott voltak Pest előkelőségei, és a tervező Clark Ádám is. Abban a pillanatban, amikor a két járat összeért, Ürményi József a részvénytársaság elnöke nem feledkezett meg arról, hogy Széchenyi Istvánt méltassa, aki ekkor már Döblingben volt bezárva, a helyi gyógyintézetben. Az alagút elkészült, ám
a nagyközönség csak alkalmanként mehetett át rajta a lefektetett hajópadlókon,
és még négy évnek kellett eltelni, míg a végleges formáját elnyerte az alagút, amely ma is Budapest egyik látványossága.
Nyitókép: a Budai Váralagút 1854-ben. Forrás: Arcanum/Vasárnapi Újság
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Nem Rákay Philip kreatív producer és csapata az első, akiket a magyar történelem e dicsőséges időszaka megihletett. A 20. század második felében kisebb-nagyobb kihagyásokkal több olyan film is – köztük regényadaptáció – készült, amelyeket márciusi ifjak, valamint a tekintélyparancsoló huszárok hazaszeretete és bátorsága ihletett. Összeállításunk.
Egy napot kellene a sötét sarokban zokognom, hogy össze tudjam foglalni egy mondatban mindazt, amit Gyurcsány Ferencről gondolok – fakadt ki a Kossuth-díjas zenészlegenda.
A Szent Mihály Gyermekotthon az ukrán gyökerű, de magyar identitásban nevelkedő gyermekeknek kiutat jelent Kárpátalja gyakran kilátástalan közegéből, és egy szebb élet felé tereli őket.
p
3
0
4
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 7 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
letsgobrandon
2023. február 10. 21:55
"ott mérges gázok és fojtó bűz lesz majd."
...
Szóval a zöld hülyeség sem ma kezdődött
Az a félig vicces szóbeszéd is elterjedt,hogy azért kell az alagút,mert most nincs ahova éjszakára betolják a Lánchidat.
A szörnyű levegő ma már valóság.
A múltkorában, egy szélcsendes napon , gyalog jöttem át rajta.
A közepetáján alig látni a gépjárművek fullasztó füstjétől.
