Memento mori – emlékezünk-e még a halálra?
Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek, de sokszor a fiatalok sem találkoznak időben az elmúlással, a halállal.
Igen sok embernek az első józan pillanata a halálos ágyon van.
„Igen sok embernek az első lucidum intervalluma, józan pillanata a halálos ágyon van. Akkor eszmél rá, hogy tulajdonképpen eddig nem gondolkodott okosan, amikor egész életcélját ezen arasznyi földi létben látta, amikor vagyont kuporgatott össze vagy pazarolt élvezetekre, amikor akkora erőfeszítéssel kapaszkodott felfelé a ranglétrán, s így tovább.
ezek mind egészen kicsinyesnek tűnnek fel előtte. (...)
Rómában laktam, mint a cisztercita rend ügyvivője, amikor meghalt Agliardi bíboros, a mi protektorunk. A római Szentegyháznak volt a kancellárja, és mint ilyennek, fejedelmi lakása volt a kancellária palotájában. Hosszú sor fényesen berendezett terem, ő maga pedig ezekbe stílszerűen illő, tiszteletet parancsoló egyéniség. Elmentem a ravatalához a Camera ardentébe, mert így nevezik azt a helyiséget, ahova a halott bíborost fektetik. Kicsiny szobácska, semmi bútor, négy puszta fal, a földön az egyszerű koporsó – így írja azt elő a szertartáskönyv –, kétoldalt tőle, ugyancsak a padlón három-három égő gyertya. A nyitott koporsóban a halott, egyszerű főpapi ornátusban. Tehát ide torkollott az az egész fényes földi pályafutás. Érdemes volt ezért annyit küzdeni?
Hogy érdemes volt-e?
Ugyebár azt tetszik gondolni, azt felelem erre a kérdésre, hogy dehogyis volt érdemes! Pedig eszem ágában sincs ilyesmit mondani. Hát miért ne lett volna érdemes? – Feltéve, hogy a jó bíboros emellett nem hanyagolta el lelke üdvösségét, amit róla jogosan fel lehet tenni, mert mindig feddhetetlen életet élt.
Hogyisne lett volna érdemes? Hát az Anyaszentegyháznak és a társadalomnak talán nincs szüksége kiválóan képzett és magas állásba jutott egyénekre? Hová jutnánk nélkülük? Jó és érdemszerző cselekedetet végez tehát az, aki felküzdi magát valami kulcsállásba, föltéve, hogy ebben nem önzés vezeti, hanem Egyházának és hazájának javán akar munkálkodni.
Minden azon múlik, vajon okosan értékeli-e valaki azokat a földi javakat, amelyek az ilyen törekvéssel járnak, vagyis nem tekinti-e őket végcélnak, s nem köti-e hozzájuk a szívét, a boldogságát.”
(Részlet Szeghy Ernő kármelita szerzetes [1872-1952] Gondolatok az élet késő alkonyán című könyvéből)
*
Fotók: R.J.
A sorozat képei lyukkamerával [camera obscura] készültek. A sötét cipősdobozba egy tűhegynyi lyukon át hatol be a fény, így a fényérzékeny papíron a kép negatívja jelenik meg. A negatív felvételek pozitív megfelelői előhívás után, digitális utómunkával jöttek létre. A képek élessége a lyuk átmérője, az expozíciós idő és a fényviszonyok függvénye. A kísérletezésekből is váratlan szépségű felvételek születhetnek.
(Sorozatszerkesztő: Kemenes Tamás)