Így bomlottak fel társadalmaink – Fukuyama elfeledett könyvéről

Francis Fukuyama amerikai szociológus A Nagy Szétbomlás című könyve 2000-ben jelent meg itthon, egy évvel az amerikai kiadás után. A szerző népszerű tudósból mára ideológussá, nemzetközi megmondóemberré vált. Ahogy az a gyarmatosító népek fiaival gyakran megesik, immár ő is úgy tekint tőle sokezer kilométerre született emberekre, hogy jobban tudja náluk, miképp kell élniük és gondolkozniuk.

Ugyanakkor A Nagy Szétbomlás, Fukuyama nem túl ismert, itthon nem túl gyakran hivatkozott műve a tudományos pályájának legsikerültebb alkotása. Első lapjától az utolsóig érződik, hogy írója őszintén szeretné megismerni a világot, s jobbítani is azt. A lekezelő gőg pedig, ami a későbbi műveket már-már olvashatatlanná teszi, teljességgel hiányzik belőle. A címe egyébként nem pontos. Sok szó esik benne ugyanis az újjáépítésekről, új rendszerekről is.

A könyv arról a világtörténelmi folyamatról szól, amelynek során, mondjuk a francia forradalom óta, a hagyományos élet keretei szétesnek, és a romokon valami új épül vagy fog épülni. Ennek során

és a helyükbe a jog által meghatározott, személytelen kötelékek lépnek.

Eltűnik a vallás és megszűnnek a hagyományos intézmények, ám nemcsak az egyháziak, hanem mindazok, amelyek a jogállam és a demokrácia alapját adták eddig. Mindez a pusztulás természetesen szenvedéssel jár. Nő a bűnözés, utat tör a lelkekben a magány és sivárság, csökken a bizalom és a társadalmi tőke, az emberek pedig frusztráltan, félelemben, szorongva élik le az életet. 

Fukuyama mindazonáltal jóval árnyaltabb képet rajzolt ennél. A legfőbb rossznak a bomlás folyamatában azt tartotta, hogy a hagyományos rokoni, vallási, erkölcsi kötelékektől szabadulni igyekvő egyének nem ritkán az individualizmus szélsőséges formáinak csapdájába esnek. (Vajon mit szólhat a jelen fejleményeihez?)

Bizakodva ugyanakkor

és az ezredfordulóra megjelentek az új hajtásai: „az emberek természetüknél fogva társadalmi lények, akiket legelemibb benső mozgatóerőik vezérelnek afelé, hogy olyan erkölcsi szabályokat hozzanak létre, amelyek közösséggé fűzik össze őket”. Majd megfejelte ezt azzal, hogy sem a vallás, sem az erős állam nem alapvető feltétele a társadalmi rendnek, hanem „sokkal inkább egy olyan civil társadalom, amelyet tömérdek erkölcsi szabály megléte tesz rendezetté”. 

Kérdés, hogy a „tömérdek erkölcsi szabályt” ki fogja legitimizálni, érvényesíteni nap, mint nap, s az újabb nemzedékeknek átadni és megtanítani? Madonna? Hollywood? A Greenpeace, a Google vagy egy demens politikus?

De a kérdés komolyabb annál, hogy viccelni lehessen vele. Fukuyama szerint ugyanis a bomlási folyamatban az informális (családi, erkölcsi, vallási) normák és értékek leépülnek, a racionális, formális jogi szabályok (törvények, szerződések) pedig általánossá válnak. Ha ezt összeadjuk az erkölcs újraépülésének gondolatával, akkor az jön ki, hogy szerzőnk szerint nem egyszerűen megáll a történelem kereke (vö. "a történelem vége"), de egyenesen visszafordul.

Van itt viszont valami, amit éles szemmel vett észre Fukuyama. A nagyvállalatok és a reklámügynökségek szerepéről van szó. Példának azokat a tévéreklámokat hozza fel, amelyekkel az 1996-os atlantai nyári olimpiai játékok alatt „bombázták” a képernyő előtt ülőket. „A rejtett üzenet az volt, hogy a régi szabályok [...] szükségtelen és káros kötöttségek”,

E gondolatok szemben állnak azzal, amit Fukuyama az emberi természet mozgatóerőiről és az erkölcs megújulásáról írt, és igazán súlyos fenyegetést hordoznak magukban.

Míg korábban ésszel, munkával, testi erővel vagy szavazócédulával alakítóan léphetett fel az egyén a szabályok ellen vagy a szabályokért, és a szabálykövetés által számos előnyhöz juthatott, az új normarendszer már sem beleszólást nem enged a szabályalkotásba, sem jutalmat nem ad neki. Hacsak a termék vagy a szolgáltatás megvásárolhatóságát nem tekintjük annak. 

Fukuyamának azzal a gondolatával egyébként vitatkozni kell, hogy a bomlást főképp a technológiai fejlődés okozza. Nem az eszközök hoznak változást, hanem az uralkodó elit az, amelyik kihasználja a bennük rejlő lehetőséget, és újfajta életformát kényszerít általuk a hatalom alá vetettekre. Nyilván nem a birkanyíró olló és a vízzel hajtott szövőszék okozta, hogy ezrek hagyták el az angliai legelőket és költöztek a nagyvárosi nyomorba. Ahogy most sem a mobiltelefon tehet arról, hogy alsó tagozatosok pornót nézhetnek a világ bármely pontján iskolai szünetben, testi-lelki nyomorúságukért.

Fontos hangsúlyozni, hogy

Számos kutatást sorol fel ennek hátrányairól, nemcsak amerikait. Sőt kifejezetten szépen, drámai hangon írt a jelenségről: „Hiszem, hogy ha tisztességesen olvassák azt, amit [Moynihan] írt, csakis arra a következtetésre lehet jutni, hogy ha minden egyéb dolog változatlan, sokkal jobb hagyományos, kétszülős családban felnőni, mint egyszülősben vagy szülő nélküliben”.

Majd kifejti, hogy sem a pénz, sem az állami segélyezés nem sokat segíthet a felbomlott családok helyzetén. Legfőképpen azért, mert a szegénységet maga a családbomlás okozza, és a veszteség nem pusztán pénzbeli. Hisz a gazdaságosság, a munkamennyiség, a munkamegosztás előnyei és a társadalmi tőke is a felére csökken a teljes családhoz képest.

Érdekes, hogy ez utóbbi gondolatot másutt is kifejti, méghozzá a feminista mozgalmak kritikájaként. Azt írja, hogy a nők ugyan sokat nyertek a jogaik kiszélesedésével, azonban nemcsak kötelékeiket, hanem fontos támaszukat is elvesztették a harc során. „Mint már láttuk, az apa szerepe sokkal nagyobb mértékben társadalmi konstrukció, mint az anyáé, és kultúránként, sőt egyénenként változik, kezdve a spermáját és jövedelmét befektető minimalistától egészen az odaadó szülőig, aki a gyerekek nevelésének és szocializációjának minden gondját-baját a vállára teszi.”

Az apaság előnyeként említi a szerepmodellek átadását a fiúk (versengés és hatalomgyakorlás módja) és a lányok (ideális minta párválasztáshoz) számára, az apa által a családba importált társadalmi kapcsolatrendszert és többletjövedelmet, továbbá, hogy az anya több időt tölthet a gyermekeivel. Kiemeli ugyanakkor, hogy a szerep „törékeny”.

A nők egyébként ugyancsak vesztesek ebben a képben. Sokuk „lába alól egyszerűen kicsúszott a talaj, ahogy próbáltak egyedül gyerekeket nevelni rosszul fizetett, semmiféle karrierrel nem kecsegtető állásokban. [...] Ezzel szemben a férfiak összességében jól kerültek ki a dologból. [...] Lerázhatták magukról a feleségük és gyerekeik iránti terhes felelősséget. A Playboy-életstílust nem Hugh Hefner találta fel...”. 

Fukuyama részletesen elemzi a bűnözés és deviancia kérdését is, mégpedig azért, mert a társadalmi bizalomra ez van a legpusztítóbb hatással. Olyannyira, hogy az USA-ban a hetvenes-nyolcvanas években egész városrészek néptelenedtek el, hogy a városoktól távol, kerítéssel és őrséggel védett lakótelepek jöjjenek létre, melyeket aztán a „magányos bowlingozók Amerikájának” neveztek el. Amit itt kiemelni érdemes ebből, az a „társadalmi rendetlenség” látszólag nem túl jelentős kérdése. A graffitizésről, rongálásról, hajléktalanságról, munkakerülésről és (figyelem!) az őrülteknek a megszüntetett gyógyintézetekből az utcára való lökéséről van szó.

Az amerikai szociológia megfigyelte, hogy ezek a jelenségek pusztítóbbak a lelkekre és az intézményekbe vetett bizalomra, mint a büntetőjog által üldözött, kemény normaszegő magatartások. A középosztálybeliek a koszt, a prostituáltakat, a kéregetőket, a részegeket vagy a mosdatlan, rossz szagú embereket látva elbizonytalanodnak.

látva a tétlenségüket.

Ezzel szemben azokba a városrészekbe, ahol rendőri és szociális szakemberek segítségével megtisztították az utcákat és folyamatosan fenntartják a rendet, a kilencvenes években visszatelepültek sokan, és újra pezsgő városi élet bontakozott ki. Szerzőnk itt megállapítja, hogy a szlömösödés, a társadalmi rendetlenség és rendzavarások dekriminalizálása „az egyén jogainak és méltóságának tiszteletén nyugvó amerikai rendszerben" gyökerezik, és a civil társadalom komoly szervezetei harcoltak azért, hogy az utcán és a társadalom perifériáján élők jogai teljes mértékben érvényesüljenek. Nézetükkel viszont nem ért egyet, azzal, hogy a középosztályé „nem nevezhető olyan erejű közösségi érdeknek, amely indokolná, hogy ezeket az embereket letartóztassák vagy elkergessék az utcákról és a parkokból". 

Vajon mit gondolhat Fukuyama minderről ma, alig másfél évtizeddel később, amikor az emberek már a természetes biológiai adottságaiktól igyekeznek megszabadulni, és a családnak egyes jogrendekben már a gyermekek állítólagos nemváltó szándékához sem lehet köze? Ez lenne tényleg a liberális szabadságeszme kívánatos kiteljesedése? Vagy csak a Görcsös Erőlködés? A Nagy Széltolás?