Legjobban sajnálta, hogy „kedvenc gyermekemet, a Ludoviceumot [Ludovika Akadémiát – P. Á], hol paradicsomot akartam a fiatalságnak teremteni, és ahonnét valódi hasznos gyakorlatos és tudományos egyének jöttek volna ki, kikből, mit egy faiskolából vagy növénytárból a haza szükségeit mérnöki, tábornoki, tüzéri, gyalogsági és lovassági tekintetbe pótolhatta volna, életbe nem léptethettem.” (Uo. 32.)
Mészáros napjai unalmasan teltek. Dembinskivel osztotta meg házát. Közben beszámolt naplójában olvasmányairól: egyebek mellett François Guizot, Alphonse de Lamartine, Thomas Babington Macaulay, Curtius könyveit olvasta nagy lelkesedéssel. Érdeklődött a korabeli szocialista nézetek iránt. Arról írt, hogy „akármit mondjon a világ a szocializmusról, az okos szocializmust el nem kerülhetik, ha rendet és jobb létet akarnak látni.” (Uo. 22.). Természetesen Mészáros nem volt szocialista. A reformkor összes neves közéleti szereplője közül mindössze alig másfél szocialistát találhatunk, ami nem csoda: a magyar társadalmi valóság nem illeszkedett a nyugat-európai iparosodottabb társadalmak feltételeihez, a szocialista eszmék – Saint-Simon, Charles Fourier, Étienne Cabet eszméi – éppen csak megjelentek az 1840-es években a tudományos folyóiratokban, és ha volt „szociális kérdés”, az Magyarországon elsősorban még jobbágykérdést, legfeljebb a városokban általános szegénykérdést jelentett. Nem a kapitalizmus iránti bírálat, hanem a rendi társadalom meghaladása volt napirenden. Mészáros mindenekelőtt humánus ember volt, aki érzékenyen reagált kora társadalmi problémáira. Számára a szocializmus nyilván az „igazságos és méltányos társadalom” szinonimája volt. Nem volt határozott elképzelése róla – nem is lehetett –, csak ködös illúziója.
Mészáros később elhagyhatta az Oszmán Birodalmat, és előbb Franciaországban, majd Angliában és az Egyesült Államokban élt.
Iowa államban farmot vásárolt, ám fáradozását nem koronázta siker.
Később házitanítóskodásból élt.
Az egykori magyar hadügyminiszter 1858 októberében halt meg Angliában. Az angol, francia, német lapok is tudósítottak az első magyar hadügyminiszter haláláról. Mészáros végrendeletében úgy rendelkezett, hogy nem kíván hazájába visszatérni mindaddig, amíg az ország területén idegen hatalom katonái tartózkodnak. Hamvait végül 1991. március 15-én helyezték végső nyugalomra a bajai Szent Rókus-kápolnában.
Mészáros Lázár nem volt sikeres hadvezér, de széles látókörű, sokoldalú ember volt, aki egy nehéz, majdnem reménytelen helyzetben vállalta a küzdelmet. Más körülmények között, békeidőben szerencsésebben szolgálhatta volna hazáját.