amely 1794 júliusában lebukott, éppen párhuzamosan annak a robespierre-i diktatúrának a bukásával, amely állítólag olyan nagy szimpátiával figyelte Martinovics ténykedését, legalábbis magának Martinovicsnak a bevallása szerint. Martinovicsnak ezek a fontoskodásai, bennfentes megnyilvánulásai alkalmasak voltak arra, hogy a bíróságot a szigor irányába taszítsák. 1795 májusában hóhérpallos sújtott le Martinovics, Hajnóczy, Szentmarjay, Laczkovics és Sigray fejére.
A magyar „jakobinus” mozgalomban kizárólag értelmiségiek, nemesek vettek részt. Számukra – s bécsi, mainzi, itáliai elvbarátaiknak – a „jakobinus” szó valószínűleg mást jelentett, mint Párizsban. A „jakobinus” egyszerűen annyit jelentett, hogy változtatni akartak radikálisan a fönnálló társadalmi rendszeren – egyébként politikai eszközeikben sokkal mérsékeltebbek voltak, mint francia elvbarátaik (?), mentalitásban inkább a girondistákhoz álltak közel. Sok művelt, jó szándékú művész, tudós, író, akár arisztokrata hitt abban, hogy Európát boldog köztársaságok szövetségévé lehet változtatni. A franciák sorra alapították a csatlós-köztársaságokat: Hollandiában a Batáviai Köztársaságot, Svájcban a Helvét Köztársaságot, Észak-Itáliában a Ciszalpin Köztársaságot, Nápolyban a Parthenopéi Köztársaságot (nem erőltetett analógia talán, ha az 1917-19-es forradalmi hullám nyomán kialakult kérészéletű bajor, brémai, magyar, írországi és egyéb tanácsköztársaságokkal vonunk párhuzamot, persze az ideológia és történelmi helyzet eltérő voltának elismerésével). A részben ókorra utaló elnevezések jelzik, milyen korszakokat és politikai hagyományokat tekintettek – idealizálva – példának. Az ókort azonosították a republikanizmussal.
Szinte mindenütt a helyi értelmiség és nemesség elitje alkotta e köztársaságok vezető testületeit. A Ciszalpin Köztársaság törvényhozó testületében csupa irodalmár és tudós, vett részt, közöttük Alessandro Volta, a neves fizikus. 1793 márciusában kikiáltották a Mainzi Köztársaságot, amelynek alelnöke egy művelt ember, a helyi Jakobinus Klub tagja, Georg Foster természettudós, egyetemi könyvtáros volt, aki apjával részt vett James Cook kapitány második déltengeri expedícióján. 1799-ben megalakult a Parthenopéi Köztársaság Nápolyban, amelynek kormánya csupa franciás műveltségű arisztokratából állt (egyébként itt a köztársaság bukása után 99 embert végeztek ki. Ma a 99 mártírt az aradi vértanúkéhoz hasonló megbecsülés övezi Nápolyban).
Ezek a jó szándékú, emberileg helyes elveket valló nemesek, tudósok, művészek azonban
nem ismerték a népet, amelyet kormányozniuk kellett volna,
és amely ragaszkodott régi uralkodóihoz, s főleg régi életmódjához, hagyományos kis életvilágaihoz, amelyet fenyegetve látott. S a francia seregek nem segítették őszintén e kormányok helyes – leginkább az oktatás területén maradandó – reformterveit, inkább csak anyagilag kihasználták őket. A franciák minden fosztogatása visszahullt a kormányok fejére. Így bukásuk elkerülhetetlen volt. Valószínűleg Martinovicsék győzelme esetén Magyarországon sem lett volna más a helyzet, bár persze ezt nem tudhatjuk. Tekintettel a magyarországi rendek irtózatára a végsőkig radikalizálódott forradalomtól, ez több mint valószínű opció.