Mítoszból valóság: Nagy-Románia megszületésének háttere

Magyar szempontból vegyes inkább negatív érzelmekkel teli megaünnepre készül december elsején a szomszédos Románia, hiszen száz évvel ezelőtt, a Nagy Háború utolsó évében valami nagyon fontos és sorsdöntő esemény kezdett kibontakozni, érlelődni Erdélyben, Bukarestben és mondhatni Párizsban egyaránt.

A kis népek olvasztótégelyeként is működő Osztrák-Magyar Monarchia láthatóan a végét járta mint közép-kelet-európai nagyhatalom. A feltörekvő új, kisantant államok alapító vezetői

gondoljunk csak Eduard Beneś és Tomas G. Masaryk későbbi csehszlovák miniszterelnök és elnök híres, 1916 márciusi párizsi kiáltványára, amelynek fő mondanivalója gyorsan népszerű és hangzatos jelmondattá változott: „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot!”.

Amint látni fogjuk, egyáltalán nem elhanyagolható módon csatlakozott ehhez a gondolathoz a nagy-britanniai értelmiség. A világháború végére már a brit diplomácia meghatározó alakjává avanzsált Robert W. Seton-Watson, skót történész, publicista és Henry W. Steed történész, a The Times politikai újságírója. Érdemes megjegyeznünk a két nevet, ugyanis az ő befolyásuk nélkül sok minden teljesen másképp alakult volna Közép-Kelet-Európában 1918 és 1920 között. Közös vonásuk volt az idealista szláv és kisnép (pl. román)-barát  mentalitás, továbbá a megrögzött német- és zsidógyűlölet, amelyhez aztán csatlakozott a magyarok és a Monarchia iránti mély ellenszenvük.

Egy évszázad távlatából is visszatérő kérdések laikusok és történészek, illetve még aktív politikusok számára is, hogy miért és hogyan mehetett végbe ilyen gyorsan Európa 3. legnagyobb szárazföldi államalakulatának, mondhatni kontinentális birodalmának szétesése, illetve feldarabolása hét utódállamra? Milyen külső és belső erők együttes és egyidejű kölcsönhatása eredményezte ezt a tragikus eseményt, amely aztán amint tudjuk, újabb háborús konfliktussorozat öngerjesztő motorjaként szolgált a későbbi évtizedek során, és hatását napjainkig nem tudták az utódállamok feldolgozni, korrigálni?

Sok mindenre nem is tudok itt válaszolni, ellenben szeretnék egy kis bepillantást nyújtani a 19. század végi, 20. század eleji román nemzeti eszmélés és nemzetépítés háttérfolyamataiba, elsősorban fordított állásból, román szempontból kiindulva, hiszen ezek a mozzanatok sok mindenre magyarázattal szolgálhatnak a fenti, sorsdöntő problémahalmazban. 

Történelmi irányváltás és geopolitika

Talán azzal a közhelyszerű kijelentéssel kezdhetnénk elemzésünket, hogy a száz éve létrejött mai „modern” Románia valójában négy óriásrégióból tevődik össze, amelyből három – Erdély, Havasalföld és Moldova – államisággal is rendelkezett, míg a Duna és a Fekete-tenger partvonala között húzódó röghegység és a Duna-delta vidéke az Oszmán Birodalomhoz, illetve Bulgáriához tartozott évszázadokig. Ez a régió különösképpen geopolitikai szempontból stratégiai fontosságú terület, hiszen

Emiatt teljességgel érthető az intenzív amerikai katonai jelenlét Romániában, illetve a román haderő amerikai modernizálása e kelet-európai és fekete-tengeri ütközőzónában, Oroszország, Törökország és a nagyon kiszámíthatatlan közel-keleti térség miatt is. 

A két román fejedelemség az 1859-es egyesülési nemzetgyűlés után 1862-ben immár de iure is egy új államot alkotott az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt Egyesült Román Fejedelemségek néven (Principatele Unite), majd 1877-től független állam lett Románia névre egyszerűsödve. A nyugatos orientációjú, pragmatista vezető politikai elit az 1850-60-as évek kaotikus belpolitikai, valamint a szomszédos orosz-török és nyugati államok krími konfliktusainak zűrzavaros évtizedeiben kollektív nemzeti önvédelem gyanánt kvázi felajánlotta az új országot francia protektorátus gyanánt III. Napóleon francia császárnak. A román fejedelemségek egyesülését levezénylő, nyíltan franciabarát katonatiszt, Alexandru Ioan Cuză román kormányzó − mielőtt egy katonai puccsal őt is megbuktatták volna 1866-ban – még hatalmi döntéssel elrendelte a latin abc és írás bevezetését 1862-ben az addig évszázadok óta használt cirill betűs (glagolita) írásrend helyett.

A felülről jövő radikális állami reformok és modernizáció sodrásában

amely talán nem is állhatott volna senkitől oly távol, mint az akkori fél-feudális rendben élő és többségében írástudatlan román társadalomtól. 

Bukarest 1850 körül

Cuză kormányzó ellenezte egy teljesen idegen, porosz herceg román trónra hívását is, ám ezt a merész ötletet sok 1848-as forradalmi harcostársa, különösképpen Mihail Kogălniceanu külügyminiszter is támogatta. Kogălniceanu, aki híres-neves román történészként a dák-román kontinuitás elmélet egyik fő propagálója és nem mellékesen a berlini Humboldt egyetem hallgatója is volt, jó döntésnek tartotta egy híres és befolyásos európai uralkodócsalád kezébe adni az új, félfeudális országuk vezetését. Amint a későbbiekben látni fogjuk, az első világháború eseményei és a párizsi tárgyalások sikere a királyi család hathatós diplomáciai tevékenysége révén is igazolta a román parlament és politikai elit helyes döntését ebben az ügyben 1866-ból. 

A román szellemi elit kényszerű és meghatározó nyugati, különösen franciabarát (frankofil) orientációjáról még szólni fogunk, amely a 19. század közepén a nemzeti romantikus reformkor idején vált igazán hangsúlyossá és napjainkig kulcsfontosságú tényező az ország orientációjában és ügyeinek intézésében. Ez az erőltetett, akár behódolónak is jellemezhető „nyugati irányultság” (occidentalism) gondolata egy évszázaddal később újból visszaköszönt 1997-ben Emil Constantinescu román elnök és Bill Clinton amerikai elnök bukaresti találkozóján, amikor

Ez a tulajdonképpen politikai és katonai integrációs folyamat csak erősödött az utóbbi években a több milliárd dollárnyi haditechnikai fejlesztés révén, korszerű amerikai F-16-os repülőszázaddal, közepes hatótávolságú Patriot rakétákkal illetve radarrendszerrel megerősített román haderőben. Az amúgy igen népszerű Constantinescu elnök – aki a neves amerikai Duke Egyetem egykori hallgatója és tiszteletbeli geológus professzora is volt – a washingtoni Szenátus előtt tartott beszédében kijelentette, hogy az 1918 decemberi nagy-román egyesülés nem jöhetett volna létre az amerikai Kongresszus által 1918. január 8-án elfogadott híres wilsoni elvek nélkül. 

A „kis népek” önrendelkezési jogának amerikai hangsúlyozása tulajdonképpen a tucatnyi nemzetiségből álló, de csupán az osztrákok és a magyarok által uralt Monarchia szétforgácsolását eredményezte, hiszen az első világháború éveiben már nyilvánvalóan sokkal több és erősebb volt a széthúzó, mint az összetartó erő a birodalom népei között.

A sors fintora, hogy a népek önrendelkezésének és kollektív jogai tiszteletben tartásának szép, ám túlzottan idealista wilsoni elvét az újonnan létrejött államok a milliós magyar kisebbségek esetében látványosan mellőzték, elfelejtették vagy éppen a beolvasztás, eltüntetés programjára változtatták. Ahogy az erdélyi görög-katolikus származású Iuliu Maniu, aki mint nagyon sok értelmiségi kortársa a sértett frusztrációi miatt magyargyűlölővé majd szélsőséges román népvezéré vált, már az 1920-as években kijelentette: „Vagy ők, vagy mi? Ez a kérdés!”. Ettől függetlenül Wilson elnök nevét utak, terek jelzik úgy Prágában, Pozsonyban, mint Bukarestben, habár az őáltala és különösen befolyásos tanácsadója és szövegírója, Walter Lippmann által megfogalmazott idealista elvek kezdtek a visszájára fordulni a világháború után. Éspedig oly mértékben, hogy az amerikai kormánytagok már nehéz szívvel vettek részt a Párizs környéki béketanácskozásokon, és inkább kimaradtak az elvtelen országcsonkolásokból, hiszen nem igazán így képzelték a népek önrendelkezési jogának gyakorlati megvalósulását Európában. 

Az eszmék és mítoszok fontossága

A „népies”, tradicionalista román értelmiségiek, például a nem igazán magyarbarát történész, Nicolae Iorga szerint három fontos tényező kiemelkedően meghatározó erejű és értékű a román néplélek és identitás szempontjából: az újlatin nyelv, az ortodox vallási hagyomány és a földrajzi táj, különösen a megtartó falusi tűzhely (satul si vatra).

Ez utóbbi rossz emlékeket ébreszthet az erdélyi magyarokban az 1990-es évek agresszív soviniszta magyargyűlölő, antiszemita nagyromán Vatra Romăneasca – Román Tűzhely mozgalom tevékenysége miatt.  A fenti három tényező inkább tudat alatt számos kontextusban meghatározza a román néplelket, illetve befolyásolja a románok életét, amely

konzervatív ortodox vallásosságukban, törökös gasztronómiájukban, valamint a szomszéd népek, főleg a magyarok által sokat szidott megbízhatatlan, kétkulacsos, ellenben a román nemzeti érdeket maximálisan érvényesítő politizálásukban.

A néplélek fontosságát és a megtartó közegű archaikus román falu jelentőségét számos román értelmiségi megfogalmazta és hirdette, olyanok, mint az említett Iorga történész, Lucian Blaga költő-filozófus, a szélsőjobboldali Vasgárda, legionárius mozgalmának alapítója, Corneliu Z. Codreanu, C. Brăncuşi szobrász, Mircea Eliade vallástörténész vagy éppen Emil Cioran, talán a legismertebb román filozófus; utóbbiak aztán Párizsba, Chicagóba „menekültek” az otthoni kiábrándító viszonyok elől.

A nyugatos műveltségű és elsősorban Bécs, Berlin, Budapest és Párizs egyetemein nevelkedett, kimagasló képzettségű és képességű román nemzeti elit a 19. századtól kezdve hivatásának, küldetésének tekintette a döbbenetes szegénységben, feudális viszonyok között élő, többnyire írástudatlan népük felemelését és önálló országhoz, modern, európai államhoz való juttatását. Sokat elárul az elismerten kifinomult műveltségű román szellemi elit küldetés- és hivatástudatáról Ion Luca Caragiale, a népszerű drámaíró felhívásszerű kijelentése 1880-ból: „változtassuk a román parasztságot európai néppé!” Lehet, hogy később ő is megérezte e sziszifuszi feladat súlyát és nehézségét, hiszen örökségével Bukarestből inkább Berlinbe költözött 1905-ben.

A szélsőjobboldali legionárius-vasgárdista Codreanu − mellesleg Szálasi hungarista vezér levelezőtársa és utópia-kergető elvtársa is még az 1930-as években – osztozott Eliadéval, Ciorannal és számos román értelmiségivel, politikussal a románféltéssel párosult magyargyűlöletben, ugyanakkor többször hangsúlyozták a magyar kultúra és „civilizáció”(!) iránti tiszteletüket. Néhány évvel később a Codreanu- és Maniu-féle gárdisták félkatonai különítményei aztán komolyan kimutatták magyargyűlöletüket hírhedt, véres kegyetlenkedéseik által az 1944. szeptemberi erdélyi barcasági és csíki betörés során. 

Román pásztor, régi rajzon

Iorga, Cioran és eszmetársaik vagy akár a legnagyobb romantikus (szolidan magyar-gyűlölő) román költő Mihai Eminescu is

szöges ellentétben a túlszervezett, bonyolult, magasabb rendű, de „archaikus eredetiségét” már rég elveszítő német és magyar nemzeti kultúrától, illetve azok mindenre kiterjedő rendszerező civilizációjától. Az utóbbi száz év történései és a román politika kétségbeesett próbálkozása a „tiszta” román nemzetállam létrehozására úgy tűnik, kudarcba fulladtak a többségi román és a legnagyobb „őshonos” nemzeti kisebbség, az erdélyi magyarok között fennálló civilizációs törésvonalak és égbekiáltó kulturális, mentalitásbeli különbségek mentén. A sajátosan román nacionalista-kommunista Ceauşescu-diktatúra minden eszközzel próbálta ellehetetleníteni a közel két milliós magyar közösség életét, míg a negyedmilliós erdélyi szász kisebbségtől nemes egyszerűséggel megszabadultak: családonként 10 ezer német márkáért mehettek az NSZK-ba az 1980-as évek szervezett kitelepítési programja során. 

A mélyen vallásos ortodox, bizánci örökségű Románia a nagyon nyugatos szellemi és politikai elit vezetése ellenére sem tudta megemészteni az erdélyi adományt vagy örökséget a nyugati kereszténységgel és a velejáró kultúrával. Nem kell csodálkoznunk, ha Samuel P. Huntington 1997-es civilizációs törésvonal-térképén is a nyugati civilizáció keleti határa a mai Románia kellős közepén, a Kárpát-kanyar mentén húzódik.

Az önmagát kereső és szervező, öntudatra-ébredő régi-új román nemzet szellemi és politikai vezetői érdekes módon Erdélyben erősödtek meg és indították el nemzeti önszerveződés és kulturális önazonosság szervezeti formáit a Magyar Királyság keretein belül. A pesti és bécsi egyetemeken művelődött Petru Major, Gheorghe Şincai, Samuil Micu-Klein és eszmetársaik által fémjelzett Erdélyi Iskola (Şcoala Ardeleană) a 18. század végétől meghatározta a román kulturális élet és gondolkodás vezérfonalát. Az ő tevékenységük nélkül nem lett volna Budán nyomtatott többnyelvű román szótár, latin abc és román nyelvreform (a szláv és egyéb eredetű régies tűnő román szavakat egyszerűen kihagyták az új szótárból, vagy latinizálták az 1840-50-es években).

A román nép etnogenezisének megteremtését szolgálta a dákoromán kontinuitáselmélet (valójában kreált történelmi mítosz). Petru Major történelmi mítoszteremtő munkássága révén a Kr.u. 1. században élt Burebista dák-géta államszervező király lett az ős-román király, aki Erdélyből a mai Tisza völgyéig igazgatta országát Daciat, amit aztán Traianus római császár elragadott utódjától Decebáltól Kr.u.105-ben. A történelmi és nyelvi bizonyítékokat nélkülöző elmélet szerint a mai románok a géta-dák törzsek, illetve a betelepülő római légiósok és telepesek keveredéséből kialakult, vulgáris latin nyelvet beszélő népcsoport leszármazottai, akik aztán furcsa módon a hegyekben túlélték a hunok, avarok, magyarok, mongolok, törökök beáramlását és pusztítását kétezer éven át, ergo a régió jogos örökösei, vagyis e territórium uralkodó, vezető nemzete lehetnek. Ez a kvázi légből kapott, 

a román historiográfiában és politikumban egyaránt, amit nem igazán illik megkérdőjelezni, hiszen komoly legitimációs erővel hat még napjainkban is. Ha olyan reform-gondolkodású, mítosztalanító történészek, mint például Lucian Boia, bukaresti történészprofesszor megkísérelte ezt helyre tenni az 1990-es években, akkor éles kritikai és gyalázkodó hazaárulózó össztűz zúdult rá, akár halálos fenyegetésekkel is tarkítva. 

Nicolae Bălcescu, az 1848-as nemzeti liberális román forradalmi vezér, akit Kossuth barátjának is szoktak tekinteni, kijelentette, hogy ott lesz majd előbb-utóbb a románok új országa (Románia elnevezés 1838-ban jelent meg először, mint, Romȃnia) ahol újlatin nyelven, azaz románul beszélnek az ősi román falvak határában.

A nyelvi azonosulás és a román falu jelentette a megszülető új ország területi elvű adminisztrációját, hiszen akkor már Erdélyben is többségben voltak a román anyanyelvűek. A Monarchiában ugyanis nem a nemzetiségre, hanem az otthon használt nyelvre kérdeztek rá a cenzusok a népszámláláskor, így sok zsidó, örmény, ruszin, cigány származású is magyarnak vallotta magát, ellenben a románok ragaszkodtak a nyelvükhöz a nagyon befolyásos szellemi vezetőik, a falusi tanító és az ortodox pópák útmutatásai alapján. Az erdélyi iskola hatása a tanítókon és a jól kiépített, államilag is támogatott erdélyi román iskolahálózaton keresztül érvényesült a románság körében, kiegészülve a szerb egyháztól elszakadó és teljesen önállóvá váló román ortodox egyházzal. Itt fontos megemlíteni Andrei Şagunának, Erdély első ortodox érsekének nevét, aki Miskolcon született, Pesten tanult filozófiát és az erdélyi románság legfőbb szellemi vezetője lett az 1840-es években, s aki nem igazán a magyarok iránti szimpátiájáról volt híres. Ő román tannyelvű egyházi középiskolákat alapított és létrehozta az erdélyi ASTRA egyesületet, amely az erdélyi iskola után talán a legfontosabb román kulturális szerveződés lett a 19. században, akkor már hangsúlyosan jelentkeztek a Kárpátokon túli román fejedelemségekhez való csatlakozás hangjai a nemzetegyesítés jegyében.

Ugyanakkor a nemzetegyesítő hévtől lelkes egyházi és világi értelmiségiektől eltekintve,

amely 1881-től a porosz-német Hohenzollern királyi családból származó I. Károly trónra lépése révén, történelme során először királyság lett. 

Bukarest, 1910 körül

Diplomácia és soft power román módra

A századfordulóra közel 2.7 millió főt számláló erdélyi románság az 52 milliós Monarchia egyéb tucatnyi etnikumához, népcsoportjához képest a legkevésbé diszkriminált nemzetiségnek volt tekinthető, habár politikai aktivitása és súlya természetesen az osztrák-magyar dualizmusban csekélynek számított. 1910-ben Erdélyben közel 2400 elemi és középszintű román tannyelvű oktatási intézmény és 25 román főgimnázium működött – több, mint a Kárpátoktól délre fekvő román fejedelemségekben, továbbá az erdélyi román lakosság 62 százaléka tudott írni, miközben Moldovában a román lakosság 28 százalékáról, Havasalföldön is csak 42 százalékáról volt elmondható ugyanez. A parasztság kvázi még mindig jobbágysorban élt és tengődött, a cigányságot az 1880-as évek végéig szinte rabszolgasorban tartották. Az 1888-as parasztlázadás és a még brutálisabb 1907-es nagy moldvai parasztháború már Bukarestet is fenyegette, amikor a román hadsereg megállította a kétségbeesetten lázadó, menetelő parasztokat, mintegy 12 ezer ember halálát okozva.

Ilyen gazdasági és kulturális viszonyok ismeretében az erdélyi románokat csak a vezetőik gyújtóbeszédei és a magyar-osztrák hatóságoktól elszenvedett kisebb jogsértések, illetve a nemzeti kisebbrendűségi sértettség-érzés frusztrációja hajtotta az egyesülés irányába. A nyugati műveltségű, több nyelven beszélő és az európai nagypolgári létben otthonosan mozgó értelmiség és politikai vezetők nem is érezték túlságosan otthon magukat Bukarestben, a moldvai Iaşiban (a magyar királyi alapítású Jászvásáron), vagy még Erdélyben sem.

ugyanakkor a nem nagyon kedvelt és igen fennhéjazó magyar, osztrák szellemi és politikai elit tagjai többnyire vagy keresztülnéztek rajtuk, vagy lekicsinylően kigúnyolták őket, amely csak megerősítette frusztráltságukat, elkeseredésüket és elnyomott revansvágyukat.

Az európai hírűvé váló moldvai történész, filozófus, diplomata Alexandru D. Xenopol, Iorga tanítómestere 1890-ben keserűen megjegyezte, hogy a „románok évszázadokig voltak az európai civilizáció kényszerű keleti védelmezői, hoplitái és egyben párjái… ebből az állapotból ideje felemelkedni a kultúr-nemzetek egyenrangú szintjére”. A nyugatos műveltségű román értelmiségiek felismerve a propaganda és a nyugati nyelvű kommunikáció és nemzeti imázsépítés erejét már a 19. században elkezdtek francia, angol és német nyelven történelmi, nyelvi, kulturális jellegű műveket publikálni, többek között a dák-román kontinuitás elméletről, amelyek lassan, csendesen beépültek a nyugati értelmiségiek gondolkodásába, illetve könyvtáraik alapművei lettek erről a távoli és egzotikus európai régióról, amelyről elsősorban a vérivó Drakula gróf jutott az eszükbe. 

Ugyanezt, a – mai szóhasználattal élve – puha erőkivetítés (soft power), pszichológiai és információs meggyőzés, politikai befolyásolás elvének is nevezhető módszert alkalmazták a románok a világháború éveiben a cseh (különösen Beneś és Masaryk) és a dél-szláv (szerb) nyugati emigráns értelmiségiek hathatós támogatásával karöltve a R. W. Seton-Watson által szerkesztett Új Európa (New Europe) című hetilap révén.  A sokat emlegetett Seton-Watson – aki nem mellesleg a brit háborús Propaganda Minisztérium osztályvezetőjeként a későbbi trianoni diktátum egyik fő ideológusa és történész-térképész szakértője lett – köztudottan elfogult volt a „kisemmizett kis népek” gondjai iránt, olyannyira, hogy kiadványában 1918-ban kritika nélkül

valójában összesen nem volt annyi Erdély lakossága, és kb. 2.8 millió román élt ott jobb gazdasági és kulturális körülmények között, mint a regáti (ókirályságbeli) Románia lakói. Továbbá, egyebek között, az Új Európa egyik botrányos (román eredetű) cikke szerint a Tiszáig román többségű lakosság élt Magyarországon, de abban az időben a tények már keveseket érdekeltek igazán Londonban, illetve Párizsban, annál inkább a jól beágyazott előítéletek és hamis történelmi igazságtétel koncepciója.

I. Károly román király

A 19. századi román politikai elit nagyszerű döntése volt 1866-ban a porosz Hohenzollern-Sigmaringen hercegi család meghívása a román trónra, akik előnyösen és szerencsés módon közeli rokonságban álltak szinte az összes nagy európai uralkodócsaláddal, a brit (szász) Saxe-Coburg-Gotha (1917-től angolosítva már Windsor) háztól, az orosz Romanov cári családon keresztül a szintén Hohenzollern családból származó II. Vilmos német császárig. Érdekes, a kor viszonyaira jellemző momentum, hogy felettébb frusztrálva érezte magát Károly herceg, amikor megérkezett új, választott országába Berlinből, amelyet aztán három évtizedes uralkodása alatt minden erejével és befolyásával megpróbált európai országgá változtatni, és Bukarestet „Kelet Párizsává” varázsolni. Ez városrendészetileg és építészetileg némileg sikerült is, habár amikor az 1918-as nagy egyesülés után Bukarestbe érkezett az erdélyi származású Alexandra Vaida-Voievod román miniszterelnök, ő is hasonló frusztrációt és keserűséget érzett a sivár regáti Romániában, mint az első román király fél évszázaddal korábban. 

E szerencsés dinasztikus körülmények kétségtelenül mind emelték és formálták az új ország, Románia diplomáciai csillagát Európában. Károly király utóda, I. Ferdinánd, Erzsébet román királynő fogadott fia már tökéletesen beszélt románul, akárcsak felesége, a szépséges skót hercegnő Mária királynő (Regina Maria), Viktória brit királynő unokalánya is, aki 1914-től Károly halála után már Románia meghatározó személyiségévé vált diplomáciai kapcsolatai révén. Vaida-Voievod és I. C. Brătianu román miniszterelnökök visszaemlékezései alapján Mária királynő kiváló, mondhatni szívélyes baráti kapcsolatokat ápolt a brit, amerikai és francia vezető döntéshozókkal, diplomatákkal, továbbá sokak szerint az ő személyes befolyása kulcsfontosságú volt az 1920-as párizsi tárgyalásokon, hiszen férje, I.Ferdinánd román király számára egy minél nagyobb és prosperáló országot szeretett volna létrehozni. A terv pompásan sikerült, hiszen az 1922-es gyulafehérvári királykoronázásra a sikeres trianoni béketárgyalás-sorozat után Románia várakozáson felül teljesítve, mondhatni túlnyerte magát a szétszabdalt Magyar Királyság és erdélyi magyarság kárára. 

Több mint szimbolikus gesztusnak tekinthető módon a „győztes uralkodó” román nép hálája jeleként, mintegy másfél év alatt felépítették Gyulafehérváron Nagy-Románia koronázási katedrálisát, neobizánci stílusban, ahol I. Ferdinánd királyt és Mária királynőt Nagy-Románia szuverén uralkodójának koronázták ortodox szertatás mellett 1922 október 22-én. Az új, monumentális templom a román világi és egyházi dominancia jegyében, groteszk módon az évezredes, Árpád-kori római katolikus püspöki székesegyház, magyar királyi sírhely tőszomszédságában épült fel, természetesen kissé magasabbra, mint a magyar székesegyház. 

Nagy-Románia létrejötte után még ilyen óriási területgyarapodás mellett is megmagyarázhatatlan módon voltak olyan szélsőséges román hangok, akik

a trianoni palota tárgyalóasztalán, Szegeddel, Gyulával és Debrecennel a román határon belül. 

Egy évszázad távlatából visszatekintve kijelenthetjük, hogy a magyar tragédiához és a román felemelkedéséhez sok apró mozzanat, évtizedes román háttérszervezkedés és politikai, kulturális felkészülés vezetett, valamint olyan szerencsés együtthatók is, mint a Hohenzollern porosz-román királyi család és a lehengerlő hatású Mária királynő kiterjedt személyes kapcsolatrendszere. Mindezekről a „másodlagos” tényezőkről a nagypolitikában elmerülő vezető magyar döntéshozók nem igazán vettek tudomást, illetve csak nagyon későn és akkor is rosszul, önmagukhoz hűen ódivatú diplomáciai manőverekkel próbáltak reagálni, az új idők új érdekérvényesítő szokásaitól eltérő és kevésbé hatékony módon. 

A harmadik Wekerle-, majd kiváltképp a Károlyi-kormány elhibázott döntései és rossz helyzetfelismerése 1918 végén már nem igazán voltak számottevő hatással az eseményekre. Sokat elárul, hogyan vélekedett a korabeli magyar baloldali politikai elit és arisztokrácia erről a kérdésről, hiszen a „vörös grófnak” is csúfolt Károlyi Mihály felesége, az erdélyi származására nem túl büszke ifjú Andrássy Katinka grófnő véleménye szerint kizárólag az elnyomó erdélyi magyar arisztokrácia volt okolható a románság elszakadási vágya miatt. A népköztársaság tárca nélküli nemzetiségügyi miniszterének, Jászi Oszkárnak kétségbeesett aradi tárgyalása 1918 novemberében a Román Nemzeti Tanács vezetőivel már semmilyen eredményt nem hozott a december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés előtt. A svájci mintájú, önálló erdélyi kantonok létrehozásának ötlete már igencsak elkésett és túlhaladott elképzelésnek számított az erőfölényben lévő románok számára, és hiába biztosított a MÁV gesztusértékűen ingyenes vasúti szállítást az 1228 román nemzeti küldöttnek, mindez akár a magyar hatóságok gyengeségének és vesztes kapkodás jeleként is értelmezhető volt.

A román vezető küldöttek, több tízezer, főleg ó-romániai tüntetővel és román katonával kiegészülve

a lehető legszebb kisebbségvédelmi alapelvek és ígéretek hangsúlyozásával, amelyekből, mint tudjuk, szinte semmi sem valósult meg a mai napig. Erdély 2 milliós magyar népességének a román egyesülést elutasító döntése, ami úgyszintén a wilsoni elveken alapult, már nem jutott el Párizsba, hiszen ott már semmilyen magyar érvet nem hallgattak meg, amikor a nagyhatalmi koncertet valójában a párizsi politikai életet jól ismerő és népszerű cseh Benes és Masaryk, illetve a szintén Párizsban tanult román Ion. C. Brătianu miniszterelnök és Mária királynő vezényelte francia és brit hatalmi segédlettel.

A román politikai elit végre sikeresen elérte azt, amire évszázadok óta várt és vágyakozott: odakerült a nagy nemzetek asztalához, és a szegény, alulművelt népének egy igen nagy országot teremtett, sőt ami még fontosabb, politikai és lélektani szempontból is durva revansot vett az őt lekezelő, lenéző ódivatú magyar arisztokrácián és értelmiségen. 

A párizsi békék nyomán rekordméretűvé, 297 ezer négyzetkilométerre nőtt, 18 milliós Nagy-Románia politikai és szellemi elitje semmilyen szempontból nem volt felkészülve egy ilyen méretű ország hatékony vezetésére, és nyilvánvaló módon még az elmúlt egy évszázad folyamán sem szokott hozzá a kialakult helyzethez.

Csutak Zsolt, 
NKE HDI doktorandusz

***

Felhasznált irodalom:

Boia, Lucian: Történelem és Mítosz a román köztudatban. Kriterion, Kolozsvár, 1997.
Boia, Lucian: Vesztesek és Győztesek – az első világháború újraértelmezése. Cser, Bp., 2015
Botlik József: Erdély tíz tételben 1918-1940. Sinus, Szombathely, 1988
Djuvara, Neagu: A románok rövid története. Koinónia, Kolozsvár, 2010
Durandin, Catherine: A román nép története. Maecenas, Budapest, 1998
Eördögh István: Erdély román megszállása 1916-1920. Lazi, Szeged, 2000
Koszta István: Mária román királynő párizsi követsége 1919. Kárpátia Stúdió, Bp., 2011.
Pászka Imre: A román hivatáselit. Osiris, Budapest, 1999
Szeghő Patrik: The Champions of Lasting Peace - Pro-Yugoslav British Intellectuals’ Crusade for a United Southern Slav State in the course of the Great War. PhD értekezés. ELTE BTK, 2018.