6 dolog, ami tönkretette a szlovákiai magyar közgondolkodást

„6.) »Az autonómia nálunk megvalósíthatatlan«

A Híd autonómia-elhárító rakétája, amit az utóbbi időkig a legszilárdabb tényként igyekeztek előadni. A valóságban ellenőrizhetetlen állítás, mivel még soha egy magyar párt se kezdeményezett törvényjavaslatot vagy társadalmi vitát a témában. Pedig ha kísérletet se tettünk arra, hogy elfogadtassuk a szlovák állammal és társadalommal (nemkülönben saját közösségünkkel), akkor honnan tudjuk, hogy az autonómia-törekvések eleve kudarca vannak ítélve? Az 1998-ban kormányra került egységes MKP mesterségesen lefojtotta a kérdést, majd hosszú évekig retorikai szinten sem merült fel a szlovákiai magyar önkormányzatiság ügye. Holott a legkülönfélébb nemzetközi tapasztalatok arra figyelmeztetnek: vagy létrejönnek az intézményes keretei annak, hogy a kizárólag minket érintő kérdésekben (helyi politika, oktatás, kultúra, gazdaság) mi magunk dönthetünk, vagy nem érjük meg a 22. századot. Ezért ha autonómiáról beszélünk, akkor helyénvalóbb lenne azt a kérdést feltenni, hogy milyen autonómiát akarunk, és hogyan akarjuk elérni?

5.) »Az autonómia minden problémát megold«

A másik véglet, ezúttal az MKP háza tájáról. Az autonómia a kisebbségi bölcsek köve, ami egyetlen huszárvágással a magyar közösség minden baját megoldja. Felvidékmás szótárban az autonómia egy csodaszer, segítségével a munkanélküliség, az elszlovákosodás, a népesedési mutatók, stb. problémáit egyszer s mindenkorra meghaladhatjuk. Az utóbb időben újra polgárjogot nyert az autonómiára történő öncélú hivatkozás, sőt, az ahhoz való viszony magyarságmércévé vált. A »nemzeti érzelmű magyar« akkor is autonómiát akar, ha keresztre feszítik (általában ezért senkit nem feszítenek keresztre). Ugyanakkor az autonómiahívők legkiáltóbb tévedése, hogy összekeverik a célt az eszközzel, miközben épp a lényeget jelentő kérdésekről nem esik szó. Nem véletlenül. Az »autonómiázás« funkciója gyakran éppen abban áll, hogy elkenje a párt mindennapi cselekvőképtelenségét.

4.) »A magyarság nem fogy, hanem tisztul«

A Duray-doktrína. A szemléletmód lényege abban az állításban ragadható meg, hogy nem baj, ha a népszámlálási adatok a magyarság fogyását mutatják, a lényeg, hogy az egészséges törzs, az »igazi« magyarok megmaradjanak. Sarkosan fogalmazva a magyar identitás megőrzése olyan morális kötelesség, aminek elmulasztása egyet jelent a nemzetárulással. Ingadozókra, árulókra és a férgesére nincs szükség, az ilyenek jók lesznek szlováknak is. Ez a megközelítés azért óriási fail, mert maga erősít rá a nem kívánt folyamatokra. A kirekesztés miatt tovább vékonyodik a közösséget összetartó kötőanyag, egyre többen kerülnek a magyarság perifériájára, ahonnét aztán törvényszerű az utódok szlovákká válása. Az asszimilációs spirál pedig csak pörög tovább és előbb-utóbb azokat is eléri, akiket ma még a keménymaghoz tartozónak vélünk. Bezárkózással nem érhető el, hogy a magyarsághoz való tartozás pozitív tartalmat nyerjen. Pedig egyedül rajtunk áll, hogy milyen képet közvetítünk önmagunkról a leszakadók felé.”