„A szüleink korán megtanítják, és mi is óvva intjük gyermekeiket: az utca veszélyes hely. Különösen egy nő számára, egyedül, sötétedés után. A veszély legfélelmetesebb arcával viszont csak azok a nők néznek szembe, akik a saját otthont, az állandó fedelet, és ezek reményét is nélkülözve, rendszeresen töltenek éjszakákat a betondzsungel szabad ege alatt. Sokan vannak: a hajléktalanok 10%-a, tehát minden tizedik, nő. Az esélyük az elfogadható, vagy legalább tűrhető és még élhetően emberi körülmények megteremtésére azonban kevés. (...)
Az eredetileg közgazdász végzettségű Andi néni már idejét sem tudja, hogy mióta hajtja álomra a fejét különböző átmeneti, éjszakai szállások ágyain, vagy ha úgy adódik, az utca kövén. Elvesztette minden reményét, nem lát semmilyen megoldást se saját maga, se a hajléktalan nőtársai számára. »Ha belegondolok a hajléktalan sorsba, elborzadok… magamtól is« – szívszorítóan őszinte, megdöbbentő szavai megfagyasztják a levegőt. Egy nő, aki jobb életre született.Lehetett volna sikeres közgazdász, boldog anya, ma pedig élhetne, mint derűs kedvű nyugdíjas, büszke, süteményillatú nagymama. Egy nő, aki tudatában van saját sorsának. Egy nő, aki mellett a legtöbb ember szó nélkül, fejét elfordítva megy el az utcán. Ám mielőtt látványos önostorozásba kezdtünk volna, Andi néni, »nehogy ilyen rossz hangulatban érjen véget az este« – mondta -, Petőfi, Ezrivel terem a fán a meggy című versének szavalásába fogott. Előadókészsége legalább olyan erővel hatott, mint élettörténete. Rekedtes hangja csilingelt, szeme mosolygott, megtört, görnyedt teste erőre kapott, a szája szélén a pajkos játék öröme húzódott. Nevetett, és vele nevettünk mi is. Talán benne is parázslik még egy kis remény? Lehet. Bár szerintem csak azért tette, hogy levegye nehéz terheit a vállunkról. Pedig már ő sem bírja sokáig egyedül cipelni azokat.”