Készüljünk, a magyar ipar akár hatalmas meglepetést is okozhat idén! – György László a Mandinernek

Matus Tibor és Révész Béla interjúja a Mandiner hetilapban

Hogyan látja Európa és azon belül Magyarország idei és középtávú kilátásait?
Niels Bohrnak tulajdonítják a mondást, hogy „az előrejelzés bonyolult dolog, különösen, ha a jövőre vonatkozik”. Ha kortársunk lenne, talán azt is hozzátette volna, hogy különösen 2023-ban Kelet- és Közép-Európában. Térségünkben minden vágyvezérelt gondolkodó abban reménykedik, hogy a háború mielőbb véget ér, a szankciós nyomás enyhül, és visszatérhetünk a relatíve olcsó energia korába. Ezzel szemben a legvalószínűbb forgatókönyv a háború elhúzódása. Az USA és az EU energiaköltsége között eddig is kétszeres volt a különbség az utóbbi kárára, ez a háborúval és az energiaszankciókkal öt-hatszorosra nőtt. Ha véget ér a háború, és megvalósul a zöldátállás, akkor is legalább három-négyszeres marad a különbség. A cseppfolyósított földgáz határköltsége 35-40 euró körül várható, hiszen a cseppfolyósítás, a tengeri szállítás és a visszagázosítás önmagában 15-20 euróba kerül megawattóránként, durván kétszer annyiba, mint amennyiért Európa és benne Magyarország évtizedeken keresztül kapta a gázt. Márpedig

a megújuló energiaforrásokhoz pedig jelentős tárolókapacitások kiépítése szükséges, ami ugyancsak drágábbá teszi Európa energiaellátását.

Mennyire éri meg a megújuló forrásokra támaszkodni a jövőben?
A zöldátállás, ha sikeres lesz is, nem teremti meg az Európai Unió stratégiai szuverenitását, ugyanis a szükséges nyersanyagok zöme Európán kívüli szereplők kezében van. A réz, a nikkel, a lítium, a kobalt és a ritkaföldfémek területén megkerülhetetlen szereplő Kína, a globális feldolgozás egyharmad– kilenctized részét felügyeli. Az EU-ra ráadásul nyomás nehezedik Washingtonból, hogy kezdje el felszámolni kínai kapcsolatait.

A másik lehetséges kitörési pont az innováció. Ezzel hogy állunk?
Valóban, az olcsó energia hiányában a tudásra épülő növekedés lehetne a gazdaság húzóereje. Itt is van feladat bőven. Európa jelentős késedelemben van a csúcstechnológiák piacképes alkalmazásában. Nagy figyelmet kapott a McKinsey kutatása, mely szerint az európai nagyvállalatok 40 százalékkal lassabban növekednek és 40 százalékkal kevesebbet költenek kutatásra és fejlesztésre, mint az amerikaiak.

Akkor mégis miben reménykedhetünk?
A kormány a háború és a szankciók okozta nehézségek ellenére is azon dolgozik, hogy folytassa a beruházásösztönzést és munkahelyteremtést középpontba helyező gazdaságpolitikáját. Emellett ott a világban egyre terjedő reshoring, nearshoring és friendshoring jelenségegyüttese. A reshoring annyit jelent, hogy az európai vállalatok visszahozzák Európába a termelés egy részét, a nearshoring, hogy a távoli, elsősorban kelet-ázsiai országok vállalatai a felvevőpiacokhoz közel telepítik a termelésüket, a friend­shoring pedig, hogy a beruházók baráti lokációt választanak. Bármennyire is úgy tűnik, mintha temetném az EU-t, még mindig ez a világ egyik legnépesebb és legnagyobb vásárlóerejű piaca közel félmilliárdos népességével és 34 ezer dolláros egy főre vetített bruttó hazai össztermékével. Az EU-ban pedig a közép-európai régió, benne Magyarország az egyik legversenyképesebb beruházási célterület.

A kritikák szerint a külföldi működő tőke itt csak összeszerel, aztán amit megkeres, hazaviszi.
Ez a manapság hangoztatott vád éppen azokból a baloldali körökből érkezik, amelyek eszmei elődjei az 1990-es és 2000-es években kiszolgáltatták Magyar­országot a külföldi működő tőkének. A balos kormányok idején ugyanis elherdálták a nemzeti vagyont és a stratégiailag fontos vagyon­elemeket. Meg is érkeztünk a következő ponthoz: számos olyan területe van a magyar gazdaságnak, ahol a hazai tulajdon, a hozzáadott érték növelhető és növelendő. Ezek azok a szektorok, amelyek minden sikeres, fejlett piacgazdaságban dominánsan hazai tulajdonban vannak, Ausztriától Franciaországon, az Egyesült Államokon és Japánon át egészen Kínáig különféle beruházásvédelmi eszközökkel védik a cégeket a külföldi felvásárlástól. Döntően olyan szektorokról van szó, amelyek belső piacra termelnek és szolgáltatnak, mint például az élelmiszeripar, az építőalapanyag-ipar, az energia­termelés vagy a kereskedelem. Sokáig élt a dogma, hogy a magyar piacgazdasági átmenet volt a legsikeresebb a régióban a kilencvenes években. A privatizáció, a tulajdonszerkezet területén biztosan nem. Ha a V4-ek átlagához zárkóznának fel a magyar tulajdonú vállalatok hozzáadott értékben, akkor 54-ről 60,3 százalékra, ha a lengyelhez, akkor 61,3 százalékra, ha pedig a fejlett nyugati országok gyakorlatához, akkor 64 százalékra emelkedne a magyar tulajdonú gazdaság aránya. Ebben óriási belső potenciál rejtőzik. A folyamat egyébként 2010 óta tart, a legnagyobb eredményeket az energetika, a bankrendszer, a média és a távközlés területén értük el.

Mondhatjuk, hogy van jó és rossz külföldi tőke?
Tisztában kell lenni azzal, hogy a világexport 80 százalékát a hatszáz legnagyobb globális cég adja. Ha hozzá akarunk férni a világpiacokhoz, ha nagyobb szeletet akarunk kihasítani Magyarországnak, elsősorban rajtuk keresztül tehetjük meg pragmatikusan.

És még hogyan?
Úgy – és ez a harmadik stratégiai lehetőségünk –, hogy folyamatosan keressük a világgazdaságban a támadási és kitörési pontokat, és helyzetbe hozzuk a magyar vállalkozókat, ahogyan ezt minden sikeres és sikerre törő ország teszi. A Samsung az ötvenes években szárított hallal és fűszer­növényekkel kereskedett, ma többek között a világ legnagyobb részesedéssel bíró telefongyártója.

Ezért támogatja a kormány azokat a vállalkozásokat, amelyekben megvan a regionális vagy globális multivá válás lehetősége. Azért hajtottuk végre egyetemeink modellváltását, dupláztuk meg a finanszírozásukat, hogy köréjük olyan innovációs ökoszisztémát építsünk, amelyen keresztül az innovatív magyar vállalkozók be tudnak kapcsolódni a globális ellátási láncokba.

Bírjuk ezt munkával, energiával?
Ezek szó szerint a milliárddolláros kérdések. A kormány elkötelezetten dolgozik azon, hogy a szankciós válságból erősebben kerüljön ki Magyarország, és az új világgazdasági korszaknak nyertese legyen. A folyamatban lévő beruházások 2030-ra a mostani rekordszintű, 4,7 milliós foglalkoztatáshoz képest még 500 ezer munkavállalóra támasztanak igényt, és 58 százalékkal több energiára, mint amennyit most felhasznál a magyar gazdaság. Amióta feszes a munkaerőpiac, zajlik és zajlani is fog az átrendeződés a magasabb hozzáadott értéket termelni képes, döntően nagyvállalatok irányába. Ezért is olyan fontos a hazai kis- és középvállalati szektor megerősítése. A koronavírus-válság kitörését követő két évben a 2000 milliárd forintnyi beruházásösztönző támogatás 76 százalékát magyar kis és közepes méretű vállalkozások kapták, a Baross Gábor hitel- és tőkeprogramok elsődlegesen, a Széchenyi- kártya-program kizárólagosan ezt a kört segíti. Az egyetemeinknek is feladatuk, hogy innovációs potenciáljuk és nagyvállalati kapcsolataik révén helyzetbe hozzák a magyar vállalatokat.

Honnan lesz munkaerő?
A belső tartalékok mozgósítására célszerű helyezni a hangsúlyt, ezt pedig döntően azok a kistelepülések adják, ahol viszonylag magas, 54 százalékos a fiatalok középfokon való lemorzsolódása. A Tanítsunk Magyarországért program, amelynek társalapítója és kormánybiztosa lehetek, pont őket segíti. Arra jöttünk rá ugyanis, hogy ezek a gyerekek azért maradnak ki, mert nagy megpróbáltatás számukra tizennégy éves koruk után elhagyni a településüket, beilleszkedni egy új közösségbe, amelyben nem vagy csak korlátozott mértékben számíthatnak a szüleik és általános iskolai tanáraik segítségére. Ezért egyetemista mentorok segítenek nekik hatodikos, hetedikes, nyolcadikos korukban megismerni a munka- és a továbbtanulási lehetőségeket. Folyamatosan szervezünk nekik vállalatlátogatásokat is. Volt olyan gyárlátogatás, amelyre a szüleiket is magukkal hozták, akik azóta ott dolgoznak. Három és fél évvel az első mentorálás kezdete után több mint ezren foglalkoznak közel négyezer- ötszáz gondjaikra bízott általános iskolás diákkal.

Fontos kiemelni, hogy a kormány eddig is sokat tett az iskolaelhagyás csökkentéséért, ennek köszönhetően folyamatosan mérséklődik a lemorzsolódás. A Tanítsunk Magyarországért program, a szakképzés kisegítő programjai, valamint a jelenléten alapuló programok 2030-ig 80-100 ezerrel több munkavállalót adhatnak a gazdaságnak, a környezetükben lévő inaktívak mobilizálásával összesen közel 150-200 ezret. A többi potenciális munka­vállaló, ahogyan arra a miniszterelnök utalt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján tartott előadásában, a Kárpát-medencei térből és amennyiben szükséges, szigorú szabályok szerint távolabbi országokból vonható be.

Visszatérve az idei évhez: a Makronóm Intézet a bruttó hazai össztermék egyszázalékos növekedésével számol idén. Optimista, óvatos vagy realista ez a prognózis?
A kormány az elhúzódó háború és a szankciók miatti nehéz gazdasági helyzetben is mindent megtesz azért, hogy kivédje a recessziót, megvédje a családokat és a teljes foglalkoztatottságot. Ezt mások is látják, ezt mutatja, hogy tizenhat elemző­központból tizenhárom növekedést jósol – erős lefelé mutató kockázatokkal, amit a háború és a szankciók, az energiapiac, Európa erodálódó versenyképessége és az EU-s források visszatartása jelent. Nem indult jól az év, de

akárcsak a mezőgazdaság. Mindemellett egyenlőtlen lesz térben és időben a gazdaságunk idei növekedése, lesz, aki jól teljesít majd, és lesz, akinek visszaesik a teljesítménye. A második fél év lehet majd erősebb, az elsőben a belső kereslet visszaesése megfoghatja a vállalkozások egy részét. A fundamentumok terén jól állunk, nemcsak a 4,7 millió fős foglalkoztatási szint, hanem a 28 százalékos beruházási ráta is rekordmagas. Minden adva van ahhoz, hogy ha a külső körülmények is engedik, a magyar gazdaság folytassa felzárkózását az európai átlaghoz. Ha már idézettel kezdtem, idézettel is fejezem be. Alexander Fleming szerint „a szerencse csak azokat látogatja, akik kellően felkészültek a fogadására”.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton