Mit tehet a sportújságírás a világ jobbításáért?

Csisztu Zsuzsa írása a Mandiner hetilapban

„Úgy nőttem fel, hogy Ruanda a nép­irtás szinonimája volt a fejemben. Nemrégiben néhány barátom meglátogatta Kigalit, és csak dicsérő szavakkal illették az ezer hegy országát, azt a helyet, amelynek olyan mocskos történelme van, mint az alig három évtizeddel ezelőtti népirtás” – így kezdi beszámolóját a fiatal nigériai sportújságírónő. Ijeoma Okigbo érzelmes és megindító írásában mutatja meg a világnak, hogy a sport, jelen esetben a krikett hogyan képes sebeket begyógyítani és új értelmet adni egy felnövekvő generációnak egy sosem feledhető történelmi gonosztett, a csaknem egymillió ember halálát okozó etnikai tisztogatás helyszínén. Ez a példa rámutat arra, hogy Európa közepén, egy háború szomszédságában hajlamos az ember azt gondolni, hogy csak a mi ügyeink, a mi problémáink fontosak a világban.

A kiemelt részlet egyetlen cikkre mutat rá abból a több mint 1800 pálya­műből, amely öt kontinensről érkezett az AIPS Sportmédiadíjának (AIPS Sport Media Award) idei versenyére. Ezen a seregszemlén a világ legjobb sportfotósai, véleménycikkek, színes portrék, tényfeltáró írások szerzői, rádió- és podcastműsorokat készítő szakemberek, a legszebb, legmegkapóbb sportportréfilmeket, illetve dokumentumanyagokat jegyző alkotók szállnak ringbe. A részvétel ingyenes, egyetlen feltétel van: a pályázó professzionális sajtómunkás kell legyen, és publikált művel kell jelentkezzen.

Ha a sportriporter vagy sportújságíró kifejezést halljuk, hajlamosak vagyunk egy „Góóól!”-t kiáltó riporterre vagy olyasvalakire gondolni, aki a statisztikák bűvöletében él. A szakmánk azonban fantasztikusan színes, és szerepe, jelentősége is folyamatosan nő.

Öt éve láthatom közelről, korábban az AIPS vb-tagjaként, jelenleg alelnökeként és zsűritagként a pályázati anyagok változó témaválasztását, ami jellemző tükörképe a világban zajló, meghatározó eseményeknek. 2020 januárjában készült az a fotó, amelyen a magyar férfi-vízilabdaválogatottat hazai közönség előtt Európa-bajnoki címig navigáló szövetségi kapitányt, Märcz Tamást játékosai örömükben vízbe rántják. A pillanat megismételhetetlen öröme, a vízbe esés előtti utolsó szekundum örökkévalósága, a győzelem eufóriája olyan megkapóan jelent meg a felvételen, hogy a harminc év alatti riporterek kategóriájában versenyző

Van már tehát magyar győztese is az öt éve alapított globális médiadíjnak, és az is hatalmas büszkeség, hogy tavaly Muhi András Pires Szilágyi Áronról készített, Egy mindenkiért című, csodálatos portré­filmje saját kategóriájában a világ második legjobb alkotása lett egy NBC Sportsnak gyártott film mögött. Ennek talán azért van jelentősége, mert még mindkét alkotásban a sportteljesítmény dominál, még valamifajta boldog békeidőt idéző pillanatot örökítenek meg az alkotók. Az utóbbi években viszont a pandémia sportolókat is otthonukba bebörtönző, megkapó és szívszorító képei és történetei, az orosz–ukrán háborúban harctérré silányuló sportpályákon még most is örömfocit játszó ukrán gyerekek fotói uralják a mezőnyt.

Hátborzongató és bizony sorsfordító erejű munkákkal is szemben találja magát a zsűritag. Norvég kollégák egy csoportja egy éven át az újságírásban korábban nem használt módszereket és eszközöket alkalmazva végzett tényfeltáró munkát, hogy bebizonyítsa: a norvég sífutásban a női, főként lány versenyzők legalább harminc százaléka szenved táplálkozási zavarban. Munkájuk során szakemberekkel pszichológiai teszteket is végeztettek, és kiderült, tragikusabb a helyzet a világ egyik legsikeresebb sífutónemzeténél, mint azt bárki gondolná. Cikkeikből megtudtuk, hogy egy 12 éves mindössze napi 500 kalóriát fogyaszt, és még mindig úgy érzi, vékonyabbnak kellene lennie, hogy gyorsabban síelhessen – legalábbis ezt mondta a riporternek az akkor 36 kilós, öngyilkosságot fontolgató versenyző. A hetvenöt történetből álló sorozat nem csupán tanulságos, de változást előidézni képes munka. A publikációk után – és ez a munka utóhatásának lényege – Norvégia megváltoztatta a síedzők képzését, a cikkek nyilvános bocsánatkérésre ösztönözték a tanítványaikat esztelen diétára kényszerítő edzőket.

Kézzelfoghatóvá vált a sportolók és a sportesemények népszerűségét kihasználó, társadalmi és egyre inkább politikai üzeneteket hordozó csoportok, mint a BLM, az lmbtq-mozgalmak vagy a háború miatti bojkottot a maguk módján propagáló közösségek sportvilágon belüli térnyerése. Zsűritagként tehát óvatosnak kell lennünk, amikor súlyozunk ezek között, pláne, hogy olyan pályázó médiaóriások is markánsan képviselik e tematikákat, mint a CNN, a BBC és az NBC.

Szerencsére az ember fizikai és szellemi erőfeszítése, az egyetemes emberi sportteljesítmény ünneplése továbbra is közös nevező, és uralja a munkák témaválasztásának jelentős részét. Akárcsak a sportteljesítményen messze túlmutató életutak különös, addig talán sosem látott szemszögből való, megkapó bemutatása. Kiváltképp azok a művek szögezik oda székéhez az embert, amelyekben olyan sportikonok életét dolgozzák fel a kollégák, mint a közelmúltban elhunyt labdarúgó Pelé, a kilencből hét olimpiai aranyérmének tavaly ötvenedik évfordulóját ünneplő úszó, Mark Spitz, a négyszeres olimpiai bajnok tornász Olga Korbut vagy éppen az 1968-as csehszlovákiai forradalomban aktív szerepet játszó korábbi hosszútávfutó-zseni, Emil Zátopek, akinek a nevéből kreált ikonikus Z betű most furcsa és üldözendő szimbólummá változott a háborús retorikában. S ha már nagy bajnokok,

Az pedig megható, hogy a 102 éves Keleti Ágnes életéről szóló dokumentumfilmet nézve mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél a világ legidősebb olimpiai bajnokának bámulatra méltó és példaértékű életéről, illetve arról, ahogy ezt mi megmutatjuk a világnak.

***

Nyitókép: Märcz Tamást, a magyar válogatott szövetségi kapitányát a vízbe lökik játékosai a budapesti vízilabda-Európabajnokság döntőjében Spanyolország ellen játszott mérkőzés után 2020-ban. Szilágyi Anna díjnyertes felvétele
Forrás: Fradi Média/Szilágyi Anna