Kezdődjék már! – a foci vb elé

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi” – mondta a reklámban a család szobanövényként félretolt nagypapája, akinek erre a családfő jóváhagyó pillantása után gyorsan betömték a száját némi retró burgonyaszirommal.

Ha a kalendáriumra tekintek, aggódva gondolok a bácsi szövegére: bizony hogy pontosan negyven éve nézek már futball-világbajnokságot. Nézek, illetve idén eddig csak néztem volna: ugyanis a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a torna történetében először úgy döntött, hogy nemcsak a szerény futballkultúrájú, de annál nagyobb ambí­ciójú és költségvetésű Közel-Keletre viszi az emberiség – olimpia melletti – legnagyobb ünnepét, de a torna megrendezését is betolja az ősz és a tél fordulójára, szintén eddig példátlan módon.

Nem véletlen, hogy karácsony karácsonykor, húsvét húsvétkor és május elseje május elsején van. A focivébé nyári megrendezésének is megvan a maga több mint nyolcvanéves gyakorlata és futballszakmai, társadalmi, kommunikációs, emberi, továbbá huszonöt másféle oka.

De miért pont ez működne kiszámíthatóan egy totálisan fejre állt világban, amely már nem fog soha oda visszatérni, ahol eddig éltünk benne? S ez csak a jéghegy csúcsa: a modern futball nevű szörnyeteg persze nem mai gyerek, úgy ötven éve rágja a sportág szívét az eszetlen kommercializálódás, a lelketlenség, az átláthatatlanság és két évtizede a cenzúra, sőt a direkt politikai-polkorrekt népnevelés.

1982-ben a tévében még élőben nézhettük, ahogyan a spanyolországi vébén

világbotrányt okozva. Ezt ma már nem mutatná az adásrendező. Persze nem a botrány hiányzik, hanem a minőségi foci. A végsőkig hígított mezőny egyre élvezhetetlenebbé teszi a csoportmeccseket, a „mindenki kap ajándékot” elv alapján könnyített továbbjutási lehetőségek a színvonal kárára bővülnek.

 Az 1982-es spanyolországi vébé életünk első nagy eseménye volt: Junoszty tévén néztük a Magyarország–Salvador-mérkőzést,

Miután Maradona megruházott minket, Belgium ellen egy szerencsétlen meccsen nem jött össze a győzelem, kiestünk, de annak a világbajnokságnak a selejtezőcsoportjában nagyot menetelt a magyar válogatott. A kupát az olaszok vitték haza.

Ismét feltámadtunk a következő ciklusra: 1984 és 1986 között óriási sikersorozattal, csoportelsőként jutott ki a nemzeti tizenegy a mexikói vébére – mindeddig utoljára. Ami ott történt, nem egy jegyzet, hanem könyvek témája, nem is megyek bele most, mert

volt a végül aztán az argentinok által megnyert világbajnokság.

Lapozzunk 1990-re, az olaszországi tornára, ahol új régiók új csillagai emelkedtek fel. Nem volt igazán jó vébé, a döntőben pedig a németek bosszút álltak a négy évvel korábbi kudarcért, és legyőzték Argentínát. Ezután két rendkívül emlékezetes vébé következett: az 1994-es amerikait a professzionális rendezés, a jó hangulat és a szoros brazil siker tette felejthetetlenné, az 1998-as franciaországi, gólrekordos karnevál pedig a hazaiak mennybemeneteléről és a brazilok leégéséről szólt.

Az új évezred első focifesztiválja, a bírói csalásokkal megtűzdelt, 2002-es dél-koreai–japán esemény brazil sikerrel zárult. A 2006-os németországi vébé Zidane (labdán kívüli) fejelését és az olaszok sikerét hozta, 2010-ben a dél-afrikai vuvuzela és a spanyol győzelem volt zajos, 2014-ben Brazíliában Németország gyalulta le a házigazdákat, 2018-ban, az első (és talán utolsó) oroszországi vébén pedig ismét Franciaország következett: csak ő tudta megállítani Horvátországot a döntőben.

Most pedig a helyszín Katar, és minden dünnyögés ellenére azért csak nézegetjük már a naptárat: kezdődjék már! És ez így lesz, ameddig csak élünk.

Nyitókép: Shutterstock