Apám szerette a jazzt, s ezért már gyerekkoromban hallgattam, ha akartam, ha nem. Mert sokáig egyetlen kazetta szólt a régi Moszkvicsunkban, egy válogatás Dave Brubeck leghíresebb szerzeményeiből. A szűkebb (és a tágabb) környezetemben hosszú évekig az egyetlen ember volt, aki szerette és hallgatta ezt a műfajt. Mindezt csak azért említem elöljáróban, mert számomra azokban a kezdeti, sok szempontból meghatározó években vált egyértelművé, hogy a jazz mennyire nincs a köztudatban, mennyire idegen a legtöbb embertől. Nem értik, unják, idegesítő zajongásnak vagy legfeljebb amerikai filmek kötelező háttérzenéjének tartják. A jazz sokat adott nekem, számos kiváló lemezt hallgattam, amely nélkül ma minden bizonnyal szegényebb lenne a lelkem. De azt mindig konstatálnom kellett, hogy rétegműfajról van szó, amely kevesekhez szól, keveseknek jelent valamit. S ezekhez a kevesekhez is nehezen jut el. Abban, hogy e kevesekhez mégis sok minden eljutott a jazzvilág alakulásairól, a jazztörténet fontos mozzanatairól, nagy és fontos szerepe van Turi Gábornak, aki sok évtizedes munkásságával elévülhetetlen érdemeket szerzett e téren. A hetvenes évektől több száz írása jelent meg lemezekről, koncertekről, életművekről.
A Budafoki Dohnányi Zenekar az MVM Dome után a Budapest Kongresszusi Központban tartotta meg videójátékos koncertjét. De a harmadik Gamer Symphony meglepetése az lett, hogy nem volt meglepetés.
Harmincnégy évesen, tragikusan korán hunyt el a gitáros, aki nemcsak új zenei műfajt teremtett, de hamarosan meg is reformálta azt. 35 éves a Death egyik legfontosabb albuma.
Ha nem is műfajt teremtett, hiszen az már önmagától alakult, de az biztos, hogy a finn csapat markáns stílusjegyekkel a saját történelmét írta a kilencvenes évek közepén. Ez a Stratovarius.